Van itt más is aki egész életében magányos volt?

Néha úgy érzem mintha ez el lenne rendelve. Akárhova probalok beilleszkedni max társadalmi szinten megy csak, barátok kötődések nem lesznek belőle soha. Ha lesznek is valakik az átfajul abba hogy egy idő mulva kiközösítenek.

És nekem is egész kicsi kortol van bölcsi ovitol. Egyedüp játszva bölcsiben is oviban is. Suliban 1 2 barát akik aztán eltűnnek suli végével. Stb.

Mintha ilyen "elszigeteltnek" születni kéne, es ha belegebedsz se lesz más az elélet.

Szintén 21 éves vagyok ugyanebben a cipőben, annyi különbséggel hogy kiskamaszként össze tudtam barátkozni valakivel, igaz hogy egy jó másfél évig ha tartott a dolog. Ezen kívül nem voltak barátaim, egyedül voltam gyerekkortól kezdve fiatal felnőtt korig. Részben a személyiségem a felelős érte, elég magamnak való és visszahúzódó voltam gyerekként is, hozzád hasonlóan szintén olvasással töltöttem a szabadidőmet. Emiatt bántottak is az iskolában annó, eléggé kiközösítve voltam. Nem vagyok emiatt dühös rájuk egyébként, hiszen gyerekek voltunk és a nagy részét amúgy is elfelejtettem, viszont azt eléggé érzem hogy pszichológiai értelemben nagyon mély, traumatikus nyomot hagyott bennem, ami manapság is meglátszik. Szóval nem is nagyon kerestem mások társaságát egy idő után, de nem is nagyon tudtam volna - Egész gyerekkoromban költöztünk ide-oda, időm se lett volna barátkozni. Vagy jó 5-6 alkalommal költöztünk, szóval már általánosban letettem arról hogy barátokat szerezzek, vagy egyáltalán megjegyezzem az osztálytársak vagy a tanárok nevét. Lehet tudat alatt is, de nem gondoltam lényegesnek, mindig bennem volt hogy úgy is kevés ideig leszek X osztállyal, felesleges haverkodnom vagy megjegyeznem a neveket. Ezt a "jó" szokásomat sokáig őriztem, a sors úgy adta hogy a középsuli utolsó pár évét egy osztállyal töltöttem, még egy év után is képtelen voltam megjegyezni a többiek nevét, ezt a részét eléggé szégyelltem mondjuk 🙃 Mára már lekopogom hogy valamennyire jobban megy ez, de nagyon sok erőfeszítésbe telik hogy rendesen megjegyezzem az arcokat meg neveket, meg hogy ki kicsoda, legyek épp bárhol is.

Hozzád hasonlóan én is elég sok dologból kimaradtam, ami elég sokáig, és talán még most is fájó pont. Sosem vágytam sokra, csak normális akartam lenni. Szerettem volna barátokat akikre tudok számítani és beszélgetni velük, közös programokat szervezni és mondjuk beülni valahova egy kávéra. Esetleg egymásnál aludni és közösen nézni valami filmet, játszani, pletyózni, ilyesmik. Azzal az egy barátommal aki volt csináltunk ilyet, esküszöm életem legjobb időszaka volt, és akkor tényleg úgy éreztem hogy legalább egy kis időre de én is normális és átlagos lehettem. Ez a része mái napig nagyon hiányzik. De elég sok dolog van amit így se éltem meg, vagy próbáltam ki. Bulik, bandázások, ballagás, szallagavató meg egyebek mind kimaradtak nálam. Ugyanígy, szerelmes sem voltam még, bár ezt a részét kevésbé bánom.

Allandoan azzal baszogsttak a kocsog tanarok hogy miert nem beszelgetek

Rohadtul idegesito volt

Miert akkora baj ha valaki nem beszelget??

Bezzeg a pofazogep gyerekre nem szolrak ra hogy zavarja az orat

A 2-esnek írom vigasztalásul,hogy a gimis barátságok nem valami időtállók. Két gimis srác barátom is volt,már mindegyik múlt idő.És nem én koccoltam le, hanem ők.

Talán nekünk, nyugisabb,csendesebb embereknek ezért is nehezebb az életünk...