Mit tehetnék, ha totál feleslegesnek érzem a létezésem és amúgy is ezt éreztetik velem lépten-nyomon?!
Mérleget vonva: nincs olyan életterület, amit ne csesződött volna el az elmúlt 30+ évemben. Amikor egy kategóriát igyekeztem helyrepofozni, másik kettőben mondtam csődöt.
Kicsit kibogozva: sosem voltak baráti kapcsolataim, ezzel kezdődött az egész még gyerekkorban, emiatt kompenzálás gyanánt mindenkinek segíteni akartam, hátha majd megkedvelnek, de kivétel nélkül rosszul sült el és megütöttem a bokám, a végén csak egy volt fix: egyedül maradtam. A családi mintám egy nulla volt, a szülők tépték egymást, de egyben megegyezett a véleményük: én voltam a legnagyobb elkövetett hiba, így idővel ezt elhittem. Ez persze az önbizalmamnak nem tett jót, a kitaszítottság érzése pedig berugdosta a maradékot az árokba. A "netdoki" szerint sem jó omen a tartós magány egészségi szempontból, erre rájött egy állandó szorongás, ami előbb az emésztésem, majd a memóriám tette tönkre, már ott tartok, hogy folyamatosan rosszul vagyok, de legalább másnap már nem emlékszem rá... 😅 Anyagilag is sikerült magam elásni, mert pótcselekvésekkel próbáltam valami lelket verni a tyúkszaros életembe, (több)-kevesebb sikerrel. Ugyan, ezek sosem káros szenvedélyekben (ivás, drog, dohányzás) nyilvánultak meg, mégis, a tavaly év végi állapotom annyira lehangoló volt a tükörbe nézve, hogy elkezdtem változtatni.
Új városba költöztem, felhagytam az anyagiakat felemésztő hobbijaimmal, elkezdtem visszafizetni a tartozásaim, félrerakom a pénzt, egészségesebben étkezem, napi szinten sportolok, több minőségi énidőt iktattam be, de annyira durván magányosnak érzem magam (főleg az új helyen), hogy ez az érzés felülír mindent. Úgy érzem, hogy akármit teszek, hogy olyanná váljak, mint egy tök átlagos ember, inkább csak egyre jobban lök el a boldogságtól, mivel még a vágyott dolgokat is elzártam magamtól és ugyanúgy nem kíváncsi rám senki, tehát a végeredmény ugyanaz, csak még szarabbul is vagyok lelkileg. Igyekszem mással kitölteni az időmet, szó se róla, de úgy érzem, nem segít. Egyre gyakoribbak azon gondolataim, hogy tök felesleges az élet, senkinek sem hiányzom, ha meghalnék, hetekig nem találnának meg, csak a szagra jönnének...
(Igen, voltam pszichológusnál, három különbözőnél is, nem segített, csak a nem létező tartalékaim emésztette fel. És igen, igyekszem online ismerkedni, mert máshol nincs lehetőségem - otthoni munka, ha pedig eljárok, akkor a természetbe -, viszont ha vicceset írok ki szakmai fórumba, ide, ismerkedős csoportokba, azonnal beleállnak, hogy erőltetett, ha semlegeset, akkor unalmas vagyok, ha meg őszintét, akkor minek vagyok ilyen negatív...)
Úgy érzem, belefáradtam, hogy folyamatosan kepesztek a semmiért... Van ebből egyáltalán kiút?
Ja, a tetejében még tököm is van (bár, ilyenkor kétlem...) 🥲
válasza:Minden ilyen kiírásnál egy dolgora vagyok kíváncsi.
Mit akarsz hallani? Semmit nem fogsz elfogadni. Semmilyen tanács nem lesz jó. Mindenre az lesz a válaszod, hogy az nem lehet, az nem működik.
Tehát mit szeretnél? Mit tegyünk? Sajnáljunk?
Annyi, de annyi ilyen jellegű kérdésre próbáltam már válaszolni, de csak magamt fárasztom. Eredménye sosincs, sőt, a végére mindig a kérdező kezd el hadakozni.
válasza: válasza:Mintha csak én írtam volna ezt ki.
Kipróbáltam én is mindent, költözéstől munkahelyváltástól kezdve, edzésig, egészséges életmódig szó szerint mindent.
De belül soha nem változott semmi.
Arra várok, hogy hátha 1 pillanat alatt véletlenül halálra gázolnak, vagy véletlenül fejbe talál egy lövedék.
És igen én is voltam pszichológusnál.
5. munkahelyen dolgozok már, de semmi nem érdekel, nincs olyan álommunka ami érdekelne.
válasza: válasza:mert azzal azt mutatod a világnak, hogy lehet szarul vagyok, de legalább adok magamra
???
Jatssza meg magat?
válasza: válasza:"Van ebből egyáltalán kiút?"
Igen. Nem nézed ki mit mond rólad. Azt látom erre vagy ráfüggve. Én lefosom, és csinálom a dolgom, és jó az élet.
Születtek itt mindenféle válaszok, amikkel, ha nem minddel értek is egyet, köszönöm, hogy megosztottátok velem!
Először is: nem minden ember ugyanolyan, akinek ugyanez a problémája. A pszichológusok is (a saját!) tapasztalatom alapján ugyanúgy próbálnak megszüntetni lelki nyomorokat. A sématerápia valóban beválhat, jó (és megalapozottan szimpatikus) szakemberhez viszont hónapokra előre sem találtam időpontot.
Hogy miért írtam ki mindezt? Talán, hogy egy magamfajtára leljek, akivel tudunk kapcsolódni, aki átérzi, megérti, amit átélek. De már csak kiírni magamból is jól esett. Ez bűnnek minősül? Elvégre mindenki azt olvas el és válaszol meg, amit akar, senki nem kényszerít másokat erre.
Pénz dolog: utálom, ha tehetném, az egész életem anélkül élném le. Vetíteni, hazudni nem tudok és nem is akarok, arról nem beszélve, hogy azonnal lebuknék és van ez a gerinc nevű dolog bennem, ami egyelőre még nem szívódott fel, pedig párszor már kívántam ilyet, mert azt látom, hogy nélküle könnyebb.
Öngyilkossági gondolatok: még abban is mások érdekeit nézem. Nem lépek vonat elé, hogy ne csesszem szét másik 5000 ember napját. Vagy nem ugrálok ki a tizedikről, hogy ne zuhanjak rá babakocsis anyukákra (megtörtént események alapján). Elmúlni is úgy lenne jó, hogy éltem: csendben, hogyha már a létezésemről nem tudott senki, erről főleg ne tudjon.
"Szarjak mások véleményére", legtöbbször amúgy működik, de vannak ilyen mélypontok, mint ma is, amikor csak ordítanék egy nagyot, hogy mit vétettem én mindenkinek?! Hát, most "kiordítottam" magamból. Talán kár volt. Talán nem is segít. De mindig ott van 1%... Ez az 1% tart még életben.
válasza:Nezd, en aterzem. Csak az a helyzet, nekem akkor voltak ilyen gondolataim, amikor depresszios voltam. Jo am abbol kijonni.
En irtam a sematerapiat, valoban akar tobb honapos varolistak vannak, de nekem pl szerencsem volt, kb 1 honapon belul elkezdhettem, pedig en se akarkihez, hanem tobb evtizedes tapasztalattal biro szakemberhez jelentkeztem. A vikote.hu oldalon vannak ok fent, ha esetleg utanamennel.
válasza:Vannak párhuzamok az én életemmel, ettől a pszichológusajánlgatásban nem hiszek, mert ezt is pótcselekvésnek gondolom, az igazi szükséglet egy-két szorosabb barátság, és ismerősök, akikkel jó beszélgetni, és a különbségek ellenére elfogadnak. A pszichológus csak addig a pótbarát/pótbarátnő, amíg fizetem a pénzt. Nem tudom, hogy igaziból szimpatikus vagyok-e neki egyáltalán, ha jó színész. Nem kiegyensúlyozott ez a kapcsolat (hiszen ez egy kapcsolat), mert én beszélek magamról, ő nem, vagy megtervezetten, rutinból keveset, vagyis még csak nem is olyan, mint egy igazi barátság. Én kiadom magam, a magánéletem, a titkaim, vagyis sebezhetővé válok, ő nem, és még én fizetek is, vagyis számomra ez nincs rendben, én így érzem. Persze érzem a szükségletet, megosztani magam, de nem így. Valamint a kérdéseik is olyan irányítottak. Sőt nekem pszichológus adott tanácsot, pont az ellenkezőjét, mint amiről előzőleg elmondtam, hogy mire készülök. Az első alkalommal jártam ott, ingyenes volt, de az utolsó is volt egyben. Nincs szükségem arra, hogy felülbírálják és helytelenítsék a gondolataim és a céljaim, azt elhiszem, hogy ő nem ilyen beállítottságú, de ha már pszichológus, akkor látnia kellene, ha valaki gyakorlatiasabb típus, és ne törje le a tenni akarásomat, hogy nem tart képesnek rá. Ha visszagondolok, hogy melyik régi osztálytársamból lett pszichológus, senkit nem küldenék hozzá. Szóval ha valódi barátság nem adatott nekem, egy szimulálttal nem alkuszom meg, és ha nincs rá több pénz, akkor az egyébként is olyan, mint egy barátság elszakadása.
Ki kéne kapcsolni a netet, hogy ne itt függjenek a magányosak :)
További kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!