Érezted már úgy, hogy totál egyedül vagy és senkinek nem számítasz az életben?

Senkim nincs,de már egyáltalán nem zavar. Amilyen a világ és amilyenek lettek az emberi kapcsolatok, hát nem hiszem,hogy sokat veszítek..

Hetedik éve magány ,megszoktam .

F

Mindent meg lehet szokni,főleg,ha minden kapu bezárul az ember előtt,bármit is tesz ez ellen.

55 évesen már nem nagyon érdekel :)

# 1

Apámmal és a két kutyámmal élek. Elvileg imád engem, és tényleg gondolkodás nélkül az életét adná értem, azonban sajnos a jó szándék nem úgy sült el, ahogy ő akarta. Fel sem fogja, hogy amiket velem művelt, az tett igazán lelki nyomoronccá. A hatalmas tisztelet, szeretet és csodálat, amit iránta éreztem, mára kenyérmorzsa sincs. Békésebb lenne az életem az övé nélkül, és ez nem távolság kérdése. Van, hogy a puszta létezés is elég, de ez nem olyan, hogy megszakítom a kapcsolatot és lexarom a fejét. Ezt nem tehetem.

A kutyáimat nagyon szeretem, tűzbe mennék értük, de bevallom őszintén, a néhai macskámmal ritka szoros kötelék alakult ki, ezt pedig külön és együtt sem tudják "hozni".

Minden kapcsolatom (nem romantikus értelemben, hanem átlagosan minden, ami kapcsolat) rosszul sült el, számomra fájdalmasan. Szeretetből gyűlölet, csalódás, érzelmek figyelmen kívül hagyása és elárulása, stb, stb, stb...

Habár fiatal vagyok, sok éve már, hogy magányos vagyok. Viszont ezért is, olyan hosszú ideje tart, hogy az ellenkezője lenne a furcsa. Annyira, de annyira tudok szeretni, olyan nehezen zárok valakit a szívembe, és mindig, kivétel nélkül pórul járok. Sok évem ment el emberekre. Nekem ebből elég volt. Nem kell. A lelkem egyik fele zokog a magánytól és a keserűségtől, a másik viszont a legkevésbé sem akarja, hogy kialakítsak kapcsolatokat, amiket szívvel-lélekkel ápolni kell, energiát fordítani rá. Szeretni fájdalmas.

22/l

Van valaki (B.A.), aki már tizenhárom éve töretlenül fontos nekem, de nem érdekli. Talán fel sem fogja. Pedig minden bizonnyal szüksége lenne rám... és nekem is őrá. Hiszen annyi mindenben hasonló a lelkünk, a sorsunk... És végig kell néznem, ahogy ki tudja, mi történik vele... vagy már történt... és nem tehetek semmit.

Aki legjobban számítana nekem az életben, észre sem veszi.

Csak azért írtam le, hogy lásd a dolog másik oldalát is.

Nálam már, azt hiszem, 3. éve tart ez minimum, kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel. Sajnos, az utóbbi időben pont, hogy rosszabb a helyzet.

Összetett a dolog, mert bár itt vannak nekem a szüleim (egyedül ők), egy rakat dologban számíthatok is rájuk (amiért komolyan nagyon hálás vagyok), de sajnos pont abban szinte sosem, amire a legnagyobb szükségem lenne; az érzelmi támaszra. Magányos vagyok, elveszettnek érzem magam, pánikolok az egyetem miatt (utolsó félév és összecsaptak a hullámok), egy rakat dolog kavarog bennem, amit nem tudok velük megosztani, mert vagy a kioktatásom lesz a vége, vagy a saját dolgukra terelik a témát, vagy megkapom, hogy hagyjam őket békén, vagy hasonlót, pedig komolyan nem szokásom őket a nyűgjeimmel traktálni, csak mikor már nem bírom őket egyedül (pedig elég jól megy már az érzelmek, gondok elnyomása, amire nem lenne szabad büszkének lennem). És ezen reakciók miatt is kezdtem egyre jobban bezárkózni.

Barátok még akkor kikoptak, mikor még nem tapasztaltam meg a saját bőrömön a depressziót. Volt ott tőlük minden; ghosting, veszekedés, érzelmi zsarolás/ manipulálás, egyik legközelebbi volt barátnőm (aki még a családommal is nagyon jóban volt) utolsó évben az összes közös találkozót az utolsó pillanatban mondta le. Egy másik közeli volt barátnőm meg velem szervezett le egy találkát, aztán közben mégis egy csapat lánnyal ment el kávézni ugyanabban az időpontban, én meg ott vártam rá, mint egy rakás szerencsétlenség. Mert még szólni sem szólt róla.

És hiába lenne amúgy nagy igényem offline barátokra, hiányoznak is, de már olyan szinten elengedtem a dolgot, hogy megfogalmazni nem tudom. Nem keresek újakat, mert kudarcon kívül másra aligha látok esélyt, és ezt a mondatot, van rá esély, hogy inkább a depresszió mondatta, de aztán ki tudja...

Már egy ideje nem vagyok mentálisan olyan állapotban, amire büszke lennék, nem is hinném, hogy így jó ötlet lenne újakat keresni.

Pár napja egy ismerős jegyezte meg, hogy "önmagam árnyéka vagyok, eltűnt a szememből a csillogás", ami elindított bennem egy-két dolgot. Most van bennem egy fikarcnyi lendület, és szerintem hétfőn felkeresem a pszichológusom, úgyse jártam nála 1,5 éve, hátha...

(elnézést kérek a regényért, de el nem tudom mondani, mennyire jó érzés volt kiírni mindezt, és kicsit meg is könnyebbültem)

Nektek pedig kitartást kívánok <3 remélem, egyszer, hamarosan, mindannyiunknak jóra fordulnak a dolgok.

23/L

Ezt érzem én is.

31 éves házas nő vagyok pici gyerekkel. A házasságom megromlott, a gyerekemnek sokat számítok, az inkább egyoldalú, mert én adok csak neki, de senki nem ért meg engem.

Anyukám szeret a maga módján, számíthatok is rá, ha úgy van, de ő is depressziós, inkább én támogatom érzelmileg amióta élek.

Férjem depressziós.

Apámmal sose volt jó a viszonyom.

Testvéremnek nincs ideje rám, a saját családjával van elfoglalva, évente 3x találkozunk.

Barátaim sosem voltak, nem is értem az emberi kapcsolatokat szerintem rendesen, vagy nem tudom jól csinálni.

Néha hajlamos vagyok az oversharingre, de talán pont azért mert úgy érzem soha senki nem ismert igazán, nem ért meg senki igazán.

A férjemről sokáig elhittem, de róla kiderült hogy az önismerete is katasztrófa, azt se tudja ő kicsoda 35 évesen.

Mindig másokat támogatok, de egyedül vagyok mégis.