Mégis mi értelme ennek az egésznek?

Hajnalban felébredtem és elkapott egy érzés. Nyugtalanság, szorongás, valami nem jó. Szorít a mellkasom. Néha szoktam írni olyan üzeneteket a jövőbeli önmagamnak, amiben azt méltatom, hogy már minden rendben, mire ezt legközelebb elolvasom. Innen nézve tehát nem is volt miért aggódni, ezzel is nyugtatva a jelenbéli önmagam.

Most nem hiszem, hogy tudnék ilyet. Talán ha írnék, a következő állomás már az élet után lenne, hogy vissza olvassam: nyugi, ez csak egy élet volt, már vége. A jelentéktelenség legmélyebb bugyraiban nem vár egy cseppnyi vigasz sem. Csak magamból tudok táplálkozni, s ha épp nem vagyok elég erős hozzá, más nem fog felvidítani. Szeretet nem létezik, egy ismeretlen fogalom. Itt az életet összeroskasztó tragédiák szinte mindennaposak, a jelen az maga és a jövő.

Szinte már szánalmas, ahogy az agy manipulatív módon pillanatok alatt át tudna váltani és ha csak egy kicsit is azt érezném, hogy fontos vagyok, szükség van rám, egyből elöntene ez a drog, a boldogság. Ennek hiányában elhagyom inkább a valóságot és belemerülök egy másik világba. Egy olyanba, ahol vannak ügyek, az emberek nem épp a poklot élik, legalábbis nem úgy, hogy egy cellába zárva várják a végét egy végtelen, idők végezetéig fogvatartó csapdában. Itt még vannak ingerek, látszat történések, már-már azonosulok karakterekkel és mennyire szánalmas, hogy ez a talpig mű, megjátszott világ több élettel rendelkezik, mint az én, valódi életem, ami a gondolati síkon fényévekkel több, papíron.

Addig sem érzem a sorsom torkomra helyezett machetéjét, nem kell azzal foglalkoznom, hogy már megint haldoklik a lelkem, mert fájdalmas, ahogy az életem annyira jelentéktelen, hogy a halálom mégcsak nem is volna se hír, se tragédia. Legfeljebb objektíven, hogy meghalt egy fiatal, előtte volt még az élet, olyan emberektől, akiknek amúgy fogalmunk sincs minderről és hogy előttem nem volt már semmi, legfeljebb mögöttem. Tessék, tömény önsajnáltatás - ahogy mondanák. Nem várok én sajnálatot, s mivel nem ebből a célból írodik mindez, nem gondolom, hogy helytálló volna ez a megnevezés. Szeretem elemezni az életem, bár igazából sok értelme nincs egy ponton túl. Egyedül sosem lesz jobb, olyan pedig sosem lesz, hogy nem egyedül. De ez talán megnyugtat kissé, ha kiengedem. Elfogytam. És tétován várok, hogy a százfelé tört darabjaim valaki majd összeszedi és azt mondja: most hazaviszlek és összeraklak, hogy egész légy, aztán pedig metartalak - mostantól az enyém vagy.