Mégis mi értelme ennek az egésznek?

Akkor az érkezett kritikákra reagálva:

Igen, van egy szakmám, amivel egy normális országban, normális vármegyében el lehetne helyezkedni és jól keresni. Ehelyett cserben vagyok hagyva, a munkaügyön csak annyit mondanak, hogy nem tudnak munkát adni, szakmán kívül sem találok értelmes munkát, nemhogy a szakmámban. Még Győrbe is felutaztam, ami nekem az ország másik végét jelenti, mert azt hallottam ismerősöktől, hogy na ott aztán van munka, egyik helyen nem jön össze mész a másikhoz. Ebből az lett, hogy haza kellett jönni, mert már az állásinterjún nem felelt meg senki a jelentkezők közül indoklás nélkül (ráadásul állás közvetítővel) és ezáltal a szállás már nem állt rendelkezésre, magyarán hajléktalan lettem volna, ha ott maradok. További munkákat is kerestem még ott, mielőtt hazajöttem volna, de nem találtam olyat, ami megfelelt volna. Nem tudom, valahogy nem érzem a saját hibámnak.

Toxic vagyok:

Pont hogy minden negatív érzésemet próbálom elfolytani, ha valakivel beszélek. Nem várom el, hogy az én problémáimat mások a nyakukba vegyék. Én úgy fogom fel, hogy a nehézségekkel nekem kell megküzdenem, nem tartozik másra. Még ha én szarul vagyok, akkor is inkább támogatom, mert neki akarok jót. És ez most lehet úgy hangzik, hogy valami szentnek akarom beállítani magam, de nem erről van szó. Egyszerűen félek, hogy elveszítem és mindent meg akarok tenni, hogy semmi oka ne legyen arra, hogy ne akarjon többé a barátom lenni. Sokszor önmagam fölé helyezem a fontossági sorrendben. De egyre kevesebbet beszélünk.

Csak amiatt, hogy a barátomnak elég izgalmas legyek, bejártam a megye szebb városait, községeit, hogy utazzak és be tudjak számolni, hogy milyen volt, rengeteg képet is csináltam, hogy megmutassam merre jártam. Nem csak miatta, amúgy is szeretek utazni és fotózni, de miatta olyan helyekre is elmentem, ahová egyébként szerintem nem mentem volna. De lassan már azt érzem, hogy közben én elfogyok. Nem tartom magam extrovertáltnak, vele mégis az vagyok, de úgy tűnik, hogy ez is kevés.

„Én azt nem értem, ha számotokra ennyire nincs értelme, és a saját elmondásotok szerint senkinek se számítotok, amit kétlek amúgy, akkor miért nem éltek a mának? Még mindig jobb, mint keseregve várni a halált, nem?"

A mai nap folyamán orvoshoz kellett mennem Pécsre. Ha már úgyis ott voltam és ezáltal kaptam igazolást egész napra, gondoltam bejárom a várost. Egész sok helyen voltam, olyan helyeken, amiket előzőleg kinéztem, mert nagyon szimpatikusak voltak. Volt olyan is, hogy térképen néztem hogy jutok el az egyik helyszínre és még közben abba is hagytam, mert útközben láttam valamit, ami nagyon megtetszett és előbb inkább oda mentem, csak utána folytattam az utat az eredetileg eltervezett célomhoz.

Voltam a Barbakánban, elmentem az Árkádba megnézni a legújabb iPhoneokat, a Pécsi Tudományegyetem környékét, a régi villamosvonal emlékművét, a Balokány ligetet és tavat, voltam a Zsolnay negyedben is.

Vegyes érzések keveredtek bennem, egyszerre csodáltam a hatalmas és gyönyörű épületeket, a hatalmas várost, hogy bármerre megyek, mindenhol egy újabb gyönyörű helyet fedezek fel és hogy itt szeretnék élni, mert ahhoz a városhoz képest ahol lakom, ez a város egy csoda. És egyszerre éreztem azt is, hogy az egésznek semmi értelme, ott rohangálok egyedül, senkivel sem tudom megosztani és hiába jöttem ide, hozom magammal a fájdalmamat. Egész jó nap is lehetett volna, ha a nap végén hazafelé utazva nem kap el a sírás az egésztől. Mintha a világ legnagyobb találmányát hoznád létre, de te vagy az utolsó ember a Földön - a hajadra kenheted.