Ki hogy próbál megbirkózni a teljes magánnyal?

Nem vagyok a szó szoros értelmében magányos, mert van férjem, 2 éves gyerekem, úton a második is , családtagok.

Viszont senkivel nem tudok egy jót beszélgetni, úgy érzem úgy valóban senkit nem érdeklek, nincs senki akivel ki tudnék kapcsolódni. Olyan, mintha egy börtön lenne a fejem.

Célokat szoktam kitűzni , nem mindig nagy dolgokat, akárcsak a másnapi teendőket, de le kell írnom és ez valahogy egy kicsit motivál és elvonja a figyelmemet a fojto erzestol.

Ugyanezt érzem :( Szüleimen kívül senki nincs, nincsen egy barátom sem. amik voltak baráti kapcsolatok, azok mind megszakadtak, talán soha nem is volt igazi egyik sem. Jelenleg én is annyit csinálok, hogy dolgozok, edzek, eszek, alszok, ennyi. Eljárok nyelvtanfolyamra, ott legalább van kikkel beszélgetni, de ennyi a szociális életem. Kollegáim kiközösítenek, szóval munkában sem tudok közeledni senki felé, egyetemen sem tudtam tartós kapcsolatokat kialakítani, szóval nagyon reménytelen a helyzetem.

Párkapcsolat terén méginkább, ronda 25+-os férfiemberként ez lehetetlenség szinte, az online társkeresőkön semmi sikerem nincs.

Nem tudom meddig fogom ezt bírni, mindenesetre nem valószínű, hogy nyugdíjas leszek