Hogy lehet megbirkózni a mindennapokkal ha az embert csak szégyen és kudarc éri sok-sok éve már?

Úgy 8 éve már annak, hogy az életem egy szánalmas viccé változott. Egymás hegyén-hátán követtem el a fatálisabbnál fatálisabb hibákat. Oké, mérhetetlen sokat tanultam belőlük, más ember lettem, de sajnos "megsebzett" mélyen és igen súlyosan, a folyamatos szégyenbe és kudarcba megroppantam. Ha emberek közé megyek csak fájdalmat érzek, csak azt látom amit vesztettem, mindent ami hiányzik az én életemből, nem érzek féltékenységet, nagyjából jó embernek tartom magam, talán ez az egyetlen jó tulajdonságom, de attól még majd belepusztulok a fajdálomba, hogy egy roncs vagyok és nem valószínű hogy újra megtapasztalhatom milyen is a normális élet.

Milyen érzés ha nem vagy egy "fura valaki" a társaságban és az emberek nem csak szánalomból vannak veled vagy hívnak el néha ide-oda, milyen ha szerelmes vagy és viszont szeretnek, milyen mikor testileg lelkileg egészséges, vidám, magabiztos, jó humorú ember vagy, mert ilyen voltam, de összeomlottam és most egy szorongó feszengő depressziós valaki vagyok aki még szinte megszólalni sem tud :) Tudom ha visszaszerezném a jó megjelenésem, tudom ha találnék valakit akibe szerelmesek lennék és ő viszont szeretne, és az anyagiakban is tudnék egy minimálisat előrelépni begyógyulnának a sebeim és egész biztosan újra az lennék aki voltam... de mivel nem tudom begyógyítani a sebeimet nem is érhetem el amire vágyom, mivel ki szeretne egy roncsot pl. :) abszurd egy helyzet :) Folyamatosan küzdök, 3-4 év alatt sokat haladtam önmagam "összetákolásában", sokat próbálok tenni, de mindig kudarc ér az élet minden területén, és akkor összeomlok, és vagy üvöltenék vagy inkább jellemzően a sírógörcs kerülget. Egy kudarc minden más kudarcomat azonnal eszembe juttatja, mindent az "elmúlt 8 évből", annak minden fájdalmát és a szánalmas jelenlegi életemet, hogy hova jutottam... Persze mindezt tetézi hogy azoknak az embereknek az élete akik fontosak nekem, a családom nagyobb része, szinte mind1 szálig kis túlzással az éhhalállal néznek szembe, az egész megélhetésük és a lakhatásuk a levegőbe lóg, és még az ő fájdalmuk és félelmeik is kínoznak. Nem tudom mi tévő legyek, már kezdek nagyon nagyon fáradni. Már az is nevetséges hogy ezt ide leírtam :)