Ha valaki emberek közt dolgozik, akkor mi a jele annak, hogy ő mégis magányos?

SEHOGY. Megtanultunk jól funkcionálni, vállalhatóan kinézni, szépen felöltözni, mosolyogni, csillagos ötösöket hozni és/vagy hónapdolgozója lenni, közben belülről haldoklunk. Mert sajnos a környezet mondjuk egy depresszióra (nekem sajnos az van) tud úgy reagálni hogy még mélyebbre taszít. Egy péld: ha látszódna hogy mondjuk magam alatt vagyok, megkérdeznék mi a baj. Elmondanám hogy milyen ürességet érzek, és megkapnám hogy "ugyammá mibajod lehet, fiatal vagy, előtted az élet, van családod-párod akik szeretnek", hasonlók.

Vagy kéretlen tanácsokat kapnék, amik azt sugallják hogy nem teszek még mindent hogy jobban legyek.

De ha leveszem a maszkot és kimutatom hogy hogy vagyok tudod mit NEM kapok? Empátiát.

Vagy mégrosszabb, energiavámpírnak bélyegeznek, mivel negatív vagy, nem vagy olyan szórakoztató, és eltávolodnak tőled. De akár a saját családod is.

És ezt mindenki tudja, aki hasonló cipőben jár, hogy ha nem teszel fel "minden szuper, boldog vagyok" álarcot, elhagynak vagy mégjobban lehúznak.

Élő példa:

Emberekkel foglalkozom: az ügyfelekkel beszélek, szót értek velük.

A munkatársaim közül 1 személlyel beszélgetek csak mélyebben. Otthon egyedül vagyok, nincs családom. SOkszor alig várom, hogy otthon, a magányomban lehessek a sok beszéd után. Utána, amikor meg lenyugodtam, megyek a semmibe a városban. Rengetegen egyedül látnak csak.