Nem találom fel magam.Nagyon magányos vagyok.Miért nem látom a kiutat ebből?

Fogj hozzá sportolni. Hétvégén fuss le 10 km-t, menj túrázni. Otthon takaríts, hallgass latin vitám zenéket.

De miért is vagy boldogtalan? Miért van rossz kedved? Egy barátod sincs, akivel el tudnál menni valahova? Hobbijaid vannak? Esetleg ismerkedj hobbicsoportokba.

Az irigység, hogy mások boldogok, míg tenem, nem segít. Ha mások örömének tudnál örülni, már nagy dolog lenne. Az önsajnálat szintén nem segít, az csak a szerencsétlenség-tudatot erősíti, és vajon komolyan gondolod, hogy egy szerencsétlen ember bárki számára vonzó? Márpedig ezt a szerencsétlenséget sugárzod magadból, tehát ez egy öngerjesztő dolog.

Miért lenne ciki egyedül elmenni bárhova, menj el kocogni, sportolni, stb. máris lenne valami tartásod, és az boldogsághormont is termel, önbecsülésben is segít. Szerintem ezek a dolgok fontosak egy nő számára, persze kell még más is.

Sok szokásodon kéne változtatni, gondolkozásmódban és tettekben egyaránt.

Végezetül megjegyzem, hogy ne egy nőtől várd a boldogságot, hanem önmagadtól! A nővel megoszthatod a boldogságod, és az viszonoszhatja az ő boldogságát, és szuper, de két boldogtalan ember nem lesz együtt boldog, és arra se számíts, hogy egy boldog embernek az a vágya, hogy egy boldogtalant boldoggá tegyen.

Tehát először önismerettel, személyiségfejlődéssel kéne foglalkoznod, keress célokat, tegyél értük, akkor lesznek sikerélményeid, és akkor lesz önbecsülésed.

Jaj, ezt a sírást, rívást, picsogást, kifogáskeresést. "Sport nem az én világom..." blablabla.. egy nyafogós kisfiúval senki nem szívesen állna össze, és te ez vagy. Veled van a probléma.

Találj hobbit, ember. 34 éves vagy. Csak te tudhatod, hogy mi tenne boldoggá.

Férfi akarsz lenni, vagy kisfiú? Ha kisfiú, akkor az anyukádnál próbálkozz, ha férfi akarsz lenni, akkor állj a lábadra még akkor is, ha először nehéz.

Hülyeséget mondott az első, hogy hétvégén fuss le 10 km-t, lehet, hogy neki ez megy, és jó, de annak, aki ki sem mozdul otthonról, csak punnyad és várja a sült galambot, meg a királylányt, hogy becsengessen, hogy a karjaiba eshessen, hát ez elég irreális. Reális a fokozatosság és a rendszeresség. Eleinte már az is valami, ha minden nap két kilométert sétálsz, futás alatt meg nem kell versenyszintet érteni, csak kocogást egyenletes tempóban és lélegzetvétellel, találsz bőven videókat sportolási tanácsadásról.

De úgy, hogy hobbi nincs, sport nincs, változni nem akarsz, önbecsülés nincs, cél nincs, mégis mi a fenét vársz az élettől? Milyen életre számítasz így 5, 10, 20 év múlva? Nem gondolod, hogy változni, változtatni kéne?

A nyafogás nem fog segíteni, ahogy a kifogás sem.

54 éves férfi vagyok, évek óta magányos. De tudomásul vettem,és úgy élek,hogy valami érdekeset mindig találok.

Mások boldogságára nem irigykedem,egyrészt voltam boldog sokat én is, másrészt egyáltalán nem biztos,hogy úgy van minden,ahogy látod.

"Sport nem az én világom.próbàltam a kirándulás,de nem változtatott a hangulatomon."

Én is gyakran érzek így, de az a helyzet, hogy ezt erőltetni kell akkor is, ha az embernek nincs hozzá kedve. Nekem pl. most semmi kedvem nincsen, mégis elmegyek edzeni egyet. Miért? Mert próbálok tenni valamit, hogy ha apránként is, de fokozatosan jobb legyen. Nagyon sokszor nincs kedvem semmihez, de igyekszek rávenni magam valamire, mert tudom, hogy bármi értelmesebb, mint itthon bámulni a falat.

Mindegy, mit csinálsz, lényeg, hogy valami aktivitás legyen. Nem muszáj, hogy sport legyen, takarítsd ki a lakást, iratkozz be a tanfolyamokra, ha hívnak haverok sörözni, le ne mondd. Keresd fel a szüleidet, segíts nekik valamiben. Mindegy, a lényeg, hogy lehetőség szerint mindig emberek között mozogj, ne hagyd magad begubózni. Idővel enyhülni fog a dolog, és másokkal találkozva a lehetőségek is megnyílnak.