Nem fáradtatok bele a magyar valóságba, ebbe a háborúba, meg úgy mindenbe?

Nem. Izgalmasabb most a világ.

Ha ennyire megvisel, ne foglalkozz belpolitikával.

Én egy független, gondolkodó ember vagyok, és egyáltalán nem érzem magam ellehetetlenítve.

Amúgy mi lett két kattintás?

Ezzel én is így vagyok. Én 31 vagyok.

Covid előtti időkig vidám voltam, szerettem társaságba járni, emberek között lenni, inkább úgy mondom: imádtam. Voltak hobbijaim, örömeim és volt pozitív képem a világról, és reményteli jövőképem. Voltak terveim és álmaim, vágyaim, amik nem tűntek elérhetetlennek.

A mai napra ami maradt: magány, elszigetelődés, kiábrándultság, nem vágyom emberek között lenni vagy megismerni őket, nincs jövőképem, és félek mi jöhet még? Nem hogy álmom nincs, még minimális vágyam se.

Mindezt úgy hogy a legrosszabb dolgok pl. most Törökország, háború, Covid halálozások, pénzhiány, számlák fizetése stb. nem velem történtek.

Vagyis az lett az álmom, hogy ezek engem ne érjenek el... hogy csak maradjak ki ebből a sok rosszból és még abból ami jön, és ez már egy álom.

Hasonlóan vagyok én is. 28 éves vagyok, van egy albérletem, dolgozom, eltartom magam. Viszont már alig maradtak barátaim (és azok is inkább csak online), és hobbim sincs már. Több mentális betegségem is kialakult (depresszió, anorexia). Párkapcsolat kialakításától is fényévekre vagyok. Amint van 2 egymást követő szabadnapom, azonnal utazom haza vidékre a gyerekszobámba. Kezdek visszamenni gyerekbe, valamiért tudat alatt visszautasítom a felnőtt életet. Nem maradt semmi életem, csak túlélek.

A háborúra szoktam gondolni, ezáltal próbálok erőt meríteni, hogy nekem nem is olyan rossz. Illetve másoknak talán nevetséges, de arra is szoktam gondolni, amikor rosszabb hangulatban vagyok, hogy legalább van lábam.

Nem gondoltam volna 10 évvel ezelőtt, hogy közel 30 évesen ilyen életem lesz.

Tudom, hogy ez nem barátkozós oldal, de ha valaki úgy gondolja, szívesen beszélgetek hasonló helyzetű emberekkel, vagy bárkivel.