Miért vagy szerinted magányos?

#9:

Hagyd, csak feltétlenül ide kellett jönnie beszólni valamit.

Nincs barátnőm. Szabadidőmben telefonozok, olvasok, az állataimmal játszok stb. Kb 8 éve érzem magam magányosnak, ez idő alatt volt egy olyan időszak, amikor sikerült kiszabadulnom ebből az érzésből (2019-20), de azóta újra visszaestem. Ennek az oka szerintem a szingliség lehet, a folytonos egyedüllét.

21/F

Rengeteget vagyok egyedül, de ritkán érzem magam magányosnak.

Bizonyos szempontból jobb lenne, ha gyakrabban érezném magam magányosnak, mert az motiválna arra, hogy sokkal többet tegyek az ismerkedés érdekében, 30 évesen nagyon nem mindegy.

De eközben a sport áll jelenleg első helyen, utána a némettanulás, a második diplomám megszerzése. És agonizálok azon, hogy élőben hol tudnék ismerkedni úgy, hogy közben azt és úgy csinálom, amit szeretek és azt nem adom fel számomra érdektelen másik szabadidős tevékenységért...

Egyébként sportolok, a hátartást látom el legalább minimálisan, olvasgatok a neten engem érdeklő témákban, podcast, videók engem érdeklő témákban. Film, regények ritkán.

Azért is baj, hogy ritkán érzem magam MAGÁNYOSNAK, mert így túlzottan megvagyok egyedül és fogalmam sincs, hogy fogom elviselni, hogy ott egy másik ember, aki velem egy légtérben van, lát állandóan, beszél hozzám, beszélnem kell hozzá, más a hőérzete, más a szellőztetés-igénye, más a bioritmusa, mint nekem.

Magányos akkor vagyok, amikor jó lenne valakivel kettesben menni várost nézni, kirándulni, programokra és ezekbe némi romantikát csempészni.

Plusz mióta Nagymamám elhunyt, abszolút nincs kivel megosztanom az életem mindennapos történéseit, akár jók, akár rosszak, nincs kivel beszéljek a terveimről, nincs, akin látom, hogy hisz bennem. Jó barátnők azért erre, így nem alkalmasak és ritkák a találkozások is. Család csak Apám, de ő sajnos alkoholbeteg és megkeseredett. Jelenleg lassú öngyilkosságot követ el, láncdohányzás lakásban, melón, bolton kívül sehova se megy, de sehova!! Romló COPD, súlyos érszűkület egyebek mellett...

Le kell küzdenem, hogy jó esténként egyedül meg hogy brutál nehéz lesz alkalmazkodnom, talán le is fogom, de nem tudom, hogyan és mikor.

Illetve egy megfelelő férfi kellene, aki mellett ezek alakulnának, csak hogyan....

Közösségi futásokhoz jóval gyorsabbnak kellene lennem és most voltak kihagyásaim, túrában a teljesítménytúra érdekel csak és kizárólag, Alpokban túrázni csapatos úton nem vagyok elég erős.

30N

gyerekkoromban a gépet nyomtam ,elvoltam, iskolába jártam, nem nagyon volt szociális életem, utána kondiba jártam ott is egyedül, úgy voltam vele jó ez így. 1-2 nőt felszedtem hogy csak legyen, de nem volt komoly kapcsolat. Iskola után elmentem kamionozni, és szerettem csinálni, eltelt vagy 8 év és tök jól bírtam, szerettem egyedül lenni, aztán történt egy trigger esemény, hogy mi az mindegy. És minden kijött, de én sem értem hogy miért, meg hogy miért lökött ennyire gödörbe, de most 1 év után is még vissza-vissza jön az a sötét korszak. Úgy tűnik egy hülye idióta voltam, és elnyomtam a dolgokat úgy, hogy észre se vettem, meggyőztem magam hogy az a jó, és működött is egy darabig. De most már túl késő... egyik nap tök jól elvagyok, vagy van hogy 1 hétig, 1 hónapig is, aztán jön a "mégis mi a franc értelme van élni? Ezért? A nagy semmiért? pff". Most még itt a család, anya-apa-mama-papa, de ők sem lesznek örökké, és akkor tényleg olyan lesz, hogy egyedül leszel mint a kisujjad.

Tanulság? Fogalmam sincs... Talán az a jó élet amit a többség csinál, már korai gyerekkorban körbe venni magad emberekkel, és életed végéig fenntartani ezt az illúziót, hogy fontos vagy, és szeretnek téged, és te is másokat. Mert ha ez is véget érne egyszer ők is pont ugyan úgy szenvednének, vagy 100x rosszabbul. Nem bánt engem a magány maga, csak a tudat hogy ennek így semmi értelme. Nem akarok öngyilkos lenni, de élni sincs nagyon kedvem ilyenkor, máskor meg csak elvagyok de akkor is érzem hogy nincs minden rendben. És ez mind az utóbbi 1 évben jött elő, talán ha még fiatalként jön elő tudtam volna változtatni, most már késő. De hát ki fog sírni értem, talán Argentína? :) Ugyan, az élet már csak ilyen, majd ha minden elcsendesül akkor békére és megnyugvásra lelek...remélem

37 éves vagyok.

Nincs szabadidőm, ha mégis akkor edzek, futok.

Sajnos magányos vagyok mert a férjem már nem szeret, elmúltak az érzelmei.

Nekem nincs időm még arra se hogy baráti kapcsolatokat ápoljak vagy eljárjak. A gyerekeim lefoglalnak, és jó érzés hogy gondoskodhatok róluk, de sajnos tudom hogy ez màr nem tart soká és rövidesen teljesen egyedül maradok. A férjem nem, mert ő eljàrogat, megàll a lábán, talpra esett. De én a családnak adtam át teljesen magam az elmúlt 10 évben, már látom ez hiba volt mert full egyedül fogok maradni. Nem túl hálás dolog.

A problmáimat lesz.rták a szüleim ezért most nekem kell megoldanom őket, lassan 30 leszek de még mindig úgy érzem magam belül mint egy 10 éves

Ilyenkor ugye már nincs ott az a biztonsági menedékhely, hogy milyen aranyos, cuki vagy, mindenki szeret stb..

Csak az a szűk réteg szeret akivel egy azonos módon gondolkodsz, a többi nem tud veled mit kezdeni, magadnak kell megoldani.

Gyakorlatilag most (már egy 5-10 éve) abban a helyzetben vagyok, amikor az ember változtat és felfedezi önmagát, de ahhoz, hogy ehhez a szocális közeg is adaptálódjon, jó sok év kell és idő, és kitartás és nem feladás stb..