Van -e még olyan itt, akinek az életében sohasem voltak emberi kapcsolatok, és már nem is lesznek?

Miért baj, ha az én életemből kimaradnak az emberi kapcsolatok? A barátok és a párkapcsolat is?

Miért zavarja a környezetemet (szüleim, munkatársak, közeli ismerősök), hogy én nem csinálok semmit, nem megyek bulizni, nem csajozok, és nem barátkozok? Miért baj ez?

Mindig is ilyen voltam. Az iskolában sem voltak sosem barátaim és még barátnőm sem volt. Sohasem beszélgettem senkivel sem, soha nem kezdeményeztem. Miért hiszik azt a szüleim, ha majd felnövők, akkor megváltozok, vagy mi a francot gondolnak? Aki ilyen volt, az nem változik, mert egyszerűen nem tud, nincs lehetősége. Olyan, mintha átok ülne rajta.

Nem hinném, hogy én tehetek róla, hogy ilyen lettem. Nem a szüleimet akarom hibáztatni, de igen is ők a hibásak, hogy ilyen lettem. Egyrészt ők is ilyenek voltak, másrészt még egész általános iskolába kísérgettek oda és hazafelé is, és nagyon féltettek, nem hagytak önállósodni semennyire sem. Mindent ők csináltak meg helyettem. Azért lettem ilyen. Ezen felnőttként pedig nem igazán lehet már változtatni.

Én már egy pár éve elfogadtam, hogy soha sem lesz senkim, és már nem is teszek érte semmi erőfeszítést, hiszen nulla tapasztalattal esélyem sincs.

Viszont ha valamelyik lány esetleg valamilyen okból kifolyólag mégis engem szeretne a párjának (aminek az esélye 0,001%), akkor nem ellenkezek, de én magamtól nem fogok tenni érte semmit az biztos.

És valószínűleg a jövőben sem fog változni a helyzetem. Ha jól emlékszem 10 éve is hasonló kérdést írtam ki, ugyanezzel a problémával küzdve. Nem változott semmi.

29/F