Nincs nekem egy barátom sem. Lehet, hogy én magányosnak születtem? A magányt hogy lehet elfogadni?

17 éves vagyok. Nekem senkim sincs, és nem hiába.

Önszántából velem senki sem beszél. Olyan illúzió volt nekem, hogy vannak barátaim, de azok inkabb felszínes kapcsolatok voltak az iskolában. Sajnos.

Járok pszichológushoz is, és van szociális segítőm. Súlyos depresszióm van már 2020 novembere óta, plusz problémás a család.

Mostanság rájöttem miért vagyok magányos. Hozzám még a kutya se szólna. Azt, hogy miért nem tudom, mert én kedves vagyok mindenkivel. Fontos megjegyezni, igazából senki sem utál, csak nem akar a kutya sem.

Pszichológusnak és a segítőmnek ezt így elmondtam, ők csak azt mondták, hogy lehet így van. Szerintem így is van. Én már elakarom fogadni a magányt, és elakarom engedni azt az álmot, hogy barátok és barátnők, mert olyanjaim úgysem lesznek. Hogy lehet a magányt elfogadni?

Én már pár hete így gondolkozom, kezek javulni a helyzet elfogadásában. Sajnos még mindig elszomorít hogy majd nyár vége felé a 18. Szülinapomon senki sem fog majd velem inni, és az is, hogy mindig egyedül leszek mindenkor, emiatt elmegy az életkedvem és legszívesebben befeküdnék egy vonat alá ha tovább gondolom, hogy semmi értelme az életemnek mert sosem leszek boldog. Mindig magányosan.