Ki szokta még rajtam kívül úgy érezni h mindenkinek jobb élete van?

Hát nem tudom, én alapjáraton optimista ember voltam, de sok-sok évnyi "küzdelem" után, már nem tudok optimistán felkelni.

Rendes férjem van, szeretem az állásom, tűrhető színvonalon élnénk, de pl. a házvásárlás sehogy sem akar sikerülni és már beleuntam a folytonos spórolgatásba. A mi korosztályunkban már mindenkinek van háza. Még a lusta, léhűtőnek vagy a sugarbaby-nek is. Vagy örökölte vagy a szülők segítettek vagy csok-ot vettek fel, nálunk ezek közül egyik se játszik és annyira elérhetetlennek tűnik egy saját ingatlan, hogy lassan már bele fogok betegedni.

Ohh, akkor még van időm! :D

Bocsánat, magas labda volt.

Sot neha ugy erzem kovetkezo eletembe egy bizonyos ember életét akarom élni

En akarok lenni az az ember aki most ő

Persze lehet hogy voltak rossz dolgok az életében én azt nem tudom

De mégis igy erzem

Naná, bár még nagyon fiatal vagyok. Ekkor kellene a legboldogabbnak lenni.

Nulla szociális életem van - nincs párom sem, nincs rendes munkaidőm - segédmunkás vagyok külföldön, szüleim elhagytak (pontosabban az egyik részlegesen), nincs életcélom - mindent megunok és gyakran ürességet érzek, szociális fóbiám van, az emberek nem akarnak megismerni engem vagy kihasználnak, soha nem voltam szórakozóhelyen - vagy programokon (max nagyszülőkkel nagyon régen), a középsuliban mindenki levegőnek nézett vagy bűnbak voltam, az exem zaklatott, mások előtt lejáratott, és megcsalt, - anyám hamarosan a zárt osztályra kerül és fogalmam sincs, hogy mit fogok tenni egyedül a továbbiakban.

Én nem hiszek a pokolban, mert a pokol szerintem itt van.