Miért vagyok ennyire magányos? Miért akarok mindig egyedül lenni? Miért nem érdekelnek az emberek? 25/L

Régen mindig alig vártam, hogy a barátaimmal lehessek, hogy a családommal nyaralhassak, hogy kimozduljak itthonról, hogy sokan írjanak messengeren, de egy ideje ez teljesen megváltozott (már a vírus előtt is). Van családom, vannak barátaim, mégis egyedül érzem magam. Már nem foglalkozok úgy a barátaimmal és a családommal, mint azelőtt. Nem érdekelnek. Kerülöm az embereket is. Kedves vagyok mindenkivel, ezért azt hiszik, hogy könnyen meg lehet közelíteni, hogy a barátaim lehetnek, de valójában alig várom, hogy békén hagyjanak. Rendesen bosszant, ha írkálnak messengeren, viberen, instán. Sokszor megyek el itthonról, amikor épp nem dolgozok, csakhogy egyedül legyek. Ha meg nincs itthon senki szabadnapomon, úgy érzem végre fellélegezhetek. Utálom, ha valaki csak azért csinál úgy, mintha érdeklődne irántam, mert csak akar kérni valami szívességet, segítséget. Persze ezt nem mutatom ki, és segítek. Senki nem tudja mennyire nem vágyok az emberek társaságára, legyen az családtag vagy barát. Mikor velük vagyok, eljátszom, hogy jól érzem magam, de belül megfulladok. Már nem tudok együttérezni se senkivel, és nem tudok sajnálni senkit, akivel valami rossz történik. Ha valaki szomorú, ha valaki sír megvigasztalom, de valójában alig várom, hogy abbahagyja, mert bosszant. Néha úgy érzem, mintha nem lenne szívem. Viszont, ha egy romantikus sorozatot vagy filmet nézek, amiben sírnak, vagy nagyon szomorú dolog történik (pl a fiú megtudja, hogy a szerelme súlyos beteg, és meg fog halni, ezért a lány szakít vele, hogy ne fájjon annyira később, amikor elveszti),akkor azon én is bekönnyezek.

Nem tudok együtt örülni se másokkal (pl amikor ők boldogok, vagy valami jól sikerül nekik) csak úgy teszek, mintha örülnék. Nem vagyok irigy, ne értsetek félre.

Amikor meglátok az utcán egy ismerőst, abban reménykedek, hogy nem vesz észre, és nem fog odajönni beszélgetni. Van mikor eltakarom valahogy az arcom, vagy úgy teszek, mint aki telefonál, néha pedig elbújok.

Nem érdekelnek a fiúk se. Régen mindig alig vártam, hogy szerelmes lehessek, hogy legyen valakim, barátnőimmel is nézegettük a srácokat, de ma már... Nem foglalkozok velük.

Ha lehetne, elköltöznék egy lakatlan szigetre a macskámmal.

Vannak, akik naivnak néznek, csak mert nem állok le vitatkozni, hogy nekem van igazam, vagy mert úgy teszek, mintha nem tudnék semmiről (holott mindenről tudok) stb stb.

Ez normális? Más is van így? Elfogadjam, hogy ilyen vagyok, vagy tudok ezen valahogy változtatni?