Hogy lehetek ennyire antiszoc és hogy lehet, hogy egyáltalán nincs semmi életem? Normális ez?

Bennem is meglehetősen keveredik ez a két dolog: szeretem a nyugalmat, de emellé a magány is betársult, ami hosszabb időszakon keresztül nagyon kínzó tud lenni. Szerintem ez jellemző az introvertált emberekre (én legalábbis az vagyok). Egyrészt sosem volt igényem az állandó partizásra, ezek inkább lefárasztottak, másrészt viszont igényeltem az őszinte, mélyebb beszélgetéseket, olyan társakat, akikkel lehetett komolyabb dolgokról gondolkodni. Talán emiatt szerettem mindig az idősebbekkel beszélgetni, a velem egykorúak számomra értelmetlen baromságokról voltak képesek órák hosszat dumálni. Ilyen komoly beszélgetőtársra viszont ritkán talál az ember, sokszor hosszú évek után alakul ki egy-egy ilyen baráti kapcsolat - és gyakran, mire ez kialakul, az élet pont sodorja is tovább a feleket.

Ezzel együtt én felismertem rég óta, hogy nem vezet jóra, ha teljesen elzárkózom a hétköznapi emberektől, mert akkor tényleg magamra maradok. Tehát néha erőltetem, hogy elmenjek haverokkal sörözni akkor is, ha nincs különösebb kedvem. Végeredményben próbálom kordában tartani az antiszoc jellememet (amúgy nem vagyok rossz arc, azt mondják - régi haverokkal mindig jókat ökörködünk).

Ettől függetlenül az elmúlt két évben totálkáros állapotok álltak be nálam ezen a téren: az irodából hazazsuppoltak mindenkit home office-ba, és azóta csak a falat nézem meg a monitort. A munkatársaimnak ez teljesen oké, nekem viszont már az őrület határát jelenti, tényleg semmi kontaktom a világgal, nincs senkihez szólni. (Én konkrétan észrevettem, hogy a beszédkészségem is leépült: sokkal nehezebben fejezem ki magamat. Nem is csoda, heti 5-6 napot teljes némaságban töltök, az agyi beszédközpont szerintem egy-két év után elkezd degradálódni.) Egyetlen öröm a heteimben, amikor hazamegyek hétvégén a szüleimhez, ott legalább valakivel beszélek, segítek nekik, macskát símogatok, bort fejtek. De hétköznap itt fönt Bp-en, csak az őrülettel küzdök. És talán a legrosszabb, hogy ez az egész életforma annyira leszívta az energiámat, hogy arra sincs erőm, hogy bármin változtassak, bármibe belefogjak. Elég gáz helyzet...

Visszakanyarodva a feltett kérdéshez: én azt javaslom, minden lehetőséget ragadj meg arra, hogy emberek között legyél (sörözés, edzés, túra, könyvtár, akármi), akkor is, ha nem vagy különösképp egy közösségi ember. Ezzel esélyt adsz magadnak arra, hogy kialakulhasson egy jó barátság, de legalábbis akadályozod az egyedüllét elmélyülését. Az ugyanis már nagyon fájdalmas, amikor az ember 3x évesen egy négy fal közötti darálóban tengeti a mindennapjait.