Fog ez változni, egyáltalán tudok ezen változtatni magamtól? Bővebben lent.

Ezzel részben én is így vagyok, azért csak részben mert pl a bulizós részt akár én is mondhattam volna.

Viszont nálam annyi a különbség, hogy az iskolában össze vagyok zárva sokféle emberrel és persze irtó idegesítőek néha, de úgy állok hozzá, hogy inkább elviselem azokat akikkel több közös van bennünk(vagy legalább van valamennyi) mint a többiekben. Ha rossz napjuk van egyszerűen le szoktam rendezni, elmondom a véleményemet, ha elfogadja elfogadja, ha nem nem, de ha nagyon elkezd idegesíteni otthagyom, mert 1, én megtettem amit tudtam, 2 elvagyok én egyedül is.

Nem kell feltétlenül a tökéletességet keresni az emberekben, de mindent elviselni sem. Próbálj egy kicsivel többet barátkozni, aztán idővel észreveszed mi az amihez idomulni tudsz és mihez nem. Nem kell feltétlenül bulikba járni, hiszen ha ez neked nem tetszik nem szabad erőltetni mert csak ártasz magadnak vele. Próbálj magadhoz hasonló hozzáállású embereket keresni. Hidd el többen vagyunk mint gondolnád! Egy sima összejövetel, esetleg kis iszogatás, séta stb is tökéletes időtöltés, és néha még jobb szórakozás is mint egy buli! :)

Pont olyan, mintha a saját történetemet olvasnám vissza.

Introvertált, nehezen ismerkedős, nehezen kibontakozós, gátlásos vagyok.

Azt szeretném megkérdezni, hogy nálad ez valamilyen "trauma" hatására alakult így vagy alapjáraton ilyen a természeted?

Nálam sok minden közrejátszott, szigorú szülők, kivételezés a nővéremmel, piszkálások a suliban, testi bajok. És ezek hatására lassan begubóztam a kis csigaházamba.

Őszintén, szerintem sohasem fog megváltozni az emberekhez való viszonyom. Én már olyan szinten csalódtam az emberekben, olyan szinten elvesztettem a hitem bennük, hogy nem is igazán vágyom a közelségükre. Próbálom minimálisra csökkenteni a másokkal való kommunikációt, csak annyit beszélni, amennyit feltétlen szükséges. Néha én is elgondolkodom, hogy milyen jó lenne őrülten bulizni hétvégenként, de egyszerűen, az nem az én terepem, nem szeretem a hangos zenét, nem szeretem a részegek látványát, a magassarkút, a party rucikat, a fél kilós sminket, taszít az az egész felhajtás, hogy fél napot készüljek azért, hogy este a dizsiben rázzam magam...

Magától biztos nem fog megváltozni a dolog, ha te nagyon akarod, akkor erőt vehetsz magadon, eljárhatsz erre-arra, kipróbálhatsz új dolgokat, aztán ha sehogyan sem megy, max feladod azzal a megnyugtató tudattal, hogy te márpedig megtettél mindent.

Lehet, hogy nekem is ezt kéne tennem...

Gericferdülés, ami miatt korzettet viseltem, súlyproblémák, mert az ételben kerestem vigasztalódást, később pattanásosodás, ami még mindég tart.

Nővéremmel semleges a kapcsolatunk, nem öljük egymást, de "puszibarátok" sem vagyunk. Régen borzasztóan zavart, hogy anyuék mindig többet adtak/adnak az ő szavára, hogy nem rejtik véka alá, miszerint ő a szebb, az okosabb, non-stop ajnározzák a tág baráti köre miatt. De ez mára már olyan megszokott lett, hogy meg sem hallom őket, jól van, néha még mindig szíven tud szúrni, de beletörődtem.

Abban bízom, hogy lesz egyszer egy olyan társam, aki maximálisan meg tud érteni és elfogadni engem.

Viszont így meg el kéne nekem is járnom, amihez nincs sok motivációm, és ahogy te is mondtad, társaságban én sem tudok önmagam lenni, nem tudom elengedni magad, nem jönnek a gondolatok, nem tudok összeszedni egy-két épkézláb mondatot, csak nézek bután, amitől aztán még idegesebb leszek, majd keresek valami kifogást, és haza menekülök.

Így visszaolvasva, nem írtam neked sok hasznos tanácsot, ne haragudj. :)

A pozitívabb szemlélet meg úgy általában minden, pl. hogy ne érdekeljen túlzottan mások véleménye nem jön egyik napról a másikra. Próbáld minél többet szuggerálni magadnak, magadban, minél többet ismételni, hogy márpedig te magasról tojsz mások véleményére. Hogy nincs joga senkinek sem lenézni téged. Hogy te sem rosszabb, mint a többi ember az utcán, ezért nincs is miért szégyenkezned.