Köztetek van olyan akinek a fiatal iskolás időszaka volt élete eddig legrosszabb időszaka?

Általános iskola vége, középiskola eleje. Pokoli időszak, egyszerre haragudtam magamra az életképtelenségem miatt és másokra is, mert közömbösek, bunkók stb. Kiskoromtól kezdve erősen szociális fóbiás és nagyon félénk ember vagyok. Általános végén kezdtem el szende kislány létemre cigizni, mint legelső önpusztító szokásom. Utána jött az iskolakerülés, de tényleg feltűnő mennyiségben, csak ugye kisvárosban nem annyira érdekelt senkit, merre vagy. Gimi elején vagdostam is magam olyan durván, ha a mai napig látszik, mert tényleg mélyek a sebek, nem is tudom, hogy lehettem képes ilyen mélyen vágni. A legrosszabb, hogy nem is emlékszem. Az egyetem eleje se ment könnyen, vacilláltam, honvágyam volt, majdnem otthagytam, de végül megszerettem. Egészen a távoktatásig, azóta nagyon erős bipoláris zavarban szenvedek és kapunyitási pánikkal.

És még erre mondják, gondtalan gyermek évek. Inkább a gyereki lét az olyan állatpot amit az ember egész életében próbál kiheverni. Soha nem lennék újra gyerek, nem ülnék be az iskolapadba. Nagyon müködik az, hogy aki többet akar az élettől, pl tanlulni arra nagyon nehéz sors vár. A lúzerek sorsa. Mindent elkövetnek, hogy lehuzzák az ő szintjükre. Ebben az a szörnyű hogy gyerekekről beszélünk. Akik a szüleiktől is láthatták ezt, és csak a hozott mintát gyakorolják. Később se lessz jobb. Felnőtt emberek is kegyetlenek, a munkahelyen is ugyanaz ez megy, mint a suliba, csak más szinten. Szerencsés aki jó környezetben dolgozhat.