Mégis hogyan fogadhatnám el magam?

Elment az idő, lassan 42 éves leszek. Öregnek érzem magam, megkeseredettnek. A kinézetem miatt depressziós vagyok, és képtelen a társasági életre. Mindenki azt mondogatja messengeren, hogy amíg nem fogadom el magamat, ilyen retardált arccal, addig más sem fog. Én ezt marhaságnak tartom. Mégis ki lenne az, aki ezzel a torz kinézettel elfogadna, talán egy vak nő, akivel elhitetem, hogy jó pasi vagyok. És hazugságban leélhetném vele az életemet. Emberek bele sem gondolnak, milyen pocsék így élni, mikor a külső dominál. Ráadásul ez miatt a belsőm is hanyatlott. Tele vagyok rosszindulattal, irigykedéssel. Sehová nem mehetek, mert lenéznek, kiröhögnek. Amíg mások gond nélkül elmennek fényes nappal a boltba, én hajnalban megyek nyitásra. Mások elmennek konditerembe, én otthon edzek, sosem voltam strandon, moziban, szórakozni... Egydül az vígasztal, hogy nemsokára vége ennek a pocsék életemnek. Nem tudom megérteni, minek írják nekem azt, hogy fogadjam el magam. Változtatni a kinézetemen nem tudok, hiába fogytam le, hiába edzek minden áldott nap, mert az arcom ugyanolyan maradt.