Mi kell ahhoz hogy mondjuk egy 30-as éveinek közepén járó ember teljes mértékben megszokja az egyedüllétet és a magányt? Lehetséges ez?

Stabil idegrendszer és értelmes életcélok. Tapasztalatból mondom.

Mi alapján döntöttél az magány és az egyedüllét mellett?

Ó, így alakult az életed? Bocs, én hülye azt hittem, hogy te magad alakítottad ilyenre a döntéseiddel, választásaiddal, félelmeiddel, vágyaiddal. Szerintem beszélj azzal az illetővel, aki így alakítota az életedet, hogy alakítsa máshogy, mert ez a mostani neked nem tetszik.

Nem gondolnám, hogy a korod miatt ne lehetnének barátaid. A fő gond inkább az, hogy beleszoktattad magad a magányba. Komolyan...a harmincas években fizikailag, érzelmileg, érettség, élmények szempontjából is csúcson pöröghet az ember. A mentális állapot nagyon lehúzhat, de van lehetőséged változtatni.

Jó munka, tartalmas hobbyk, sport. Szóval amikkel lefoglalod magad agyilag és nem érsz rá gondolkodni.

Ismerek egy srácot, de ő magának cseszte el. Amúgy értelmes gyerek lenne, de szerintem nagyon félrement nála valami gyerekkorban. Az összes nőjére féltékeny volt, ha meg szakítottak, akkor persze nyilvános facebook posztokban alázta az illetőt meg mondta el mindenféle riherongynak. Mivel nem egy nagy városban éltünk hamar híre ment a dolognak, szóval nagyon egy csaj se akart tőle semmit. Elég depresszív ember, meg mindig negatívan állt mindenhez, kötekedős… elment kamionozni, szerintem csinálja már vagy 10 éve, full teli lehet lóvéval, mert kb költenie alig kéne valamire, de annyira meg van sérülve lelkileg, hogy egy normális nőnek se kell, mert egy 20 perces beszélgetés alatt annyi felkiáltójel jelentkezik, hogy jobb ha az ilyen emberrel nincs kapcsolat. A barátjait is elmarta maga mellől, mert be van gyöpösödve. Szóval ha időben elment volna pszichológushoz segítségért és nem másban keresné állandóan a hibát, akkor nem kéne magányosan élnie.