Miért nem érdeklem az embereket? Még a saját családomat sem?

Bármi történik velem, senkit nem érdekel. Múltkor például kutyasétáltatás közben a kerítés mellett sétáltam, és kicsit közel mentem hozzá. Erre egy puli kutya a nadrágomnál fogva behúzott. Hamar elengedett, mert nem szorított erősen, csak hát na, vicces volt. :D Barátaim nincsenek, így a szüleimnek szerettem volna elmesélni, amikor hazaértem, de nem figyeltek, mert a telót nyomták, és ilyenkor magamban nyugtázom a dolgokat.

Volt egyszer olyan is, hogy szintén a kutyámmal sétáltam estefelé, elég sötét volt. Erre ilyen prüszkölés féleséget hallottam magam mögül, egy gazdátlan, felnőtt boxer kutyus meredt rám és a kutyámra, alig 5 méterre lehetett. Felkaptam az enyémet, igaz, ő is 32 kilós, de nem szerettem volna, hogy megbámulja a boxert, mivel nem ismerem, nem tudtam mennyire bosszantaná, így 20 métert gyalogoltam vele, mikor letettem, hátranéztem, még mindig bámult onnét. :D Szüleimnek is igyekeztem rövidre fogni a sztorit, de nem figyeltek, szavamba vágtak és elkezdtek tök másról beszélni.

Múltkor is sétáltam a kutyámmal, mire hazaértem a tesómék jöttek látogatóba (2 tesóm van, 10 évvel idősebbek nálam, már régen elköltöztek.)

4 szék van a konyhában. Mind a négy foglalt volt. Kettőn a szüleim, a másik kettőn a tesóm és a párja. Ott beszélgettek, észre sem vették, hogy közben hazaértem, nem igazán köszöntek, nem érdeklődtek felőlem, hozzám sem szóltak. Nem tudtam odaülni hozzájuk, mert mindegyik szék foglalt volt, így anyám mellé álltam és a tesómat kérdeztem valamivel kapcsolatban, röviden válaszolt, majd visszatekintett anyámékra, és folytatta tovább a mondandóját. Senkit nem zavart, hogy ott álltam az asztal mellett, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy hozzon nekem széket, vagy legalább megkérdezze, nincs-e kedvem odaülni hozzájuk. (A pótszék a szekrény tetejére van összehajtogatva, nem érem fel, így csak az apám tudta volna kihozni nekem, magamnak nem.)

Egyikük sem zavartatta magát, így külön ültem tőlük.

Egymással kedvesen elbeszélgetnek, végighallgatják egymást. Csak velem ilyenek. Sajnos velem mindenki ilyen volt mindig is. Sosem érdekelt senkit az új ötletem, vagy a mondanivalóm.

Ma például rákerestem az utcakeresőre, beírtam a lakcímünket, és egy 8 évvel ezelőtti képeket találtam, amikor még sehol sem volt a házunk. Érdekes volt látni így az utcát, és a házunk helyét. Szóltam apámnak, hogy nézze meg mit találtam, nagy nehezen idejött, ránézett, majd kérdeztem tőle, hogy ''na tudod hol van ez?'' Majd felállt, elsétált, közben motyogta, hogy nem.

Nem érdekelte, amit mutatni szerettem volna neki. Lehet gyerekes, de rosszul esik.

Aztán lett egy új ötletem is mostanában, főzőtejszínt teszek a kávéba. Nagyon jó, krémes lesz tőle. Mondtam a szüleimnek, kóstolják meg, milyen finom így. Nem voltak rá hajlandóak.

Múlthéten egy madarat hoztam haza, mert megsérült, sajnos a hazaérkezésem után 3 perccel elhunyt a kezeim között. Kicsit rossz kedvem lett emiatt, anyáméknak ehhez sem volt hozzáfűzni valójuk. Érdekes módon másokkal még egy szőnyeg típusról is képesek elbeszélgetni. Velem semmiről.

Nem vagyok egy nagy társas lény. De hogy semmit nem tudok elmondani senkinek, semmilyen formában, ez nagyon bánt.

Barátkozom, sőt, párt is keresek régóta, sajnos a párkapcsolataim kudarcba fulladtak, hamar elhagytak, de voltak, akik megcsaltak, így csak barátkozom az elmúlt fél évben, de nem megy.

Keresem az okát, hogy mitől vagyok unalmas. De nem megy csak úgy. Segítene valaki?

(19 éves lány vagyok.)