Öngyilkosság. Elgondolkodtál rajta komolyan?

Igen, nekem volt eltervezett, de nem tettem meg. Néhány évvel később vagyunk, most kb. 10x rosszabb a helyzet. Ugyan öngyilkosság továbbra sincs, de ahogy érzem magam nap mint nap, az megőrít.

(súlyos mentális problémáim vannak)

Én igen, 12-től 18 éves koromig. Röviden: bántalmazó családban nőttem fel, ahonnan 11 évesen elkerültem egy bántalmazó osztályba, konkrétan egy barátom sem volt. Akkor szorongó, depressziós és üldözési mániás lettem. Szerintem az indította el a lavinát, amikor 12 évesen szétmentek a szüleim, anyámmal új városba költöztünk, ahol senkit nem ismertem, ki lettem szakítva a megszokott közegemből, ráadásul a bántalmazás is felerősödött, ekkor fordult meg először a fejemben. A szociális helyzetem némileg javult, lettek barátaim, de a mentális betegségek és a lehúzó közegek továbbra is megmaradtak, illetve a betegségeim is egyre erősödtek. Volt egy pszichológusom és egy pszichiáterem, de ők inkább csak hátráltattak, de akkor még nem ismertem fel.

18 évesen kerültem nagyon öngyilkosságközeli állapotba, annyira, hogy félig-meddig önkéntesen pszichiátriára kerültem. Nagyon rossz tapasztalatom volt, akkor fogadtam meg, hogy mindent megteszek, hogy ne legyek olyan állapotban, hogy ide kényszerrel hozzanak be. Pszichológust váltottam, olyanra, aki ténylegesen ért a munkájához, a mai napig együtt dolgozunk.

Most leszek 24 pár nap múlva. Egy-egy rosszabb pillanatban be tudok kattanni, vannak még dolgok, amiket ki kell bogoznom, de az az általános, hogy jól vagyok lelkileg, rengeteget fejlődtem a személyiségemben, és a traumáim feldolgozásában. Azóta befejeztem a gimit, szereztem két diplomát, most kezdem a harmadikat, és úgy érzem, tényleg megtaláltam a hivatásomat. Kiszakadtam a mérgező közegemből, alapvetően jó fej emberekkel vagyok körülvéve, egy csomó munkalehetőséget kipróbáltam, két különböző országban voltam cserediák, többször voltam a tengerentúlon, el tudom fogadni magam, vannak céljaim, egy olyan életet élek, amit szeretek, és amire büszke vagyok, és baromi jó látni, hogy honnan hová jutottam.

Én pár éve gondoltam rá pár héttel ezelőttig napi többször, de csak pár hete mertem lépni is. Amint látjátok benyitottak, levágtak.

Azóta is gondolok rá de most valahogy nem tudom megtenni, talán az erős nyugtatók miatt. Csak nézek magam elé mint egy zombi.

Az utóbbi hetekben komolyabban is... De nem tudom megtenni, a szüleim és a cicàim miatt sem.

Nem régen láttam a "13 okom volt" című sorozatot, és ott szinte sokkolt (spoiler) az érfelvàgós rész. Mondjuk én nem úgy terveztem, inkàbb túllőném magamat, de nem is tudom elmagyarázni, mit éreztem, amikor làttam... Talán azt, hogy én nem akarok ilyen magányosan meghalni,meg àh, leírhatatlan... csak végtelen szomorúságot.