Mikor fog engem szeretni bárki is?

Nem az a fajta ember vagyok, aki követeli a szeretetet, csak remélem, hogy egyszer szerencsém lesz megtapasztalni ezt az érzést.

Én sok embert szeret(ek)tem, de sohasem éreztem, hogy kölcsönös lenne. És nemcsak képzelgek, írok is néhány példát, hogy nagyjából el tudjátok képzelni a dolgot;

Testvéreim már elköltöztek, mivel idősebbek nálam. Nem laknak messze egyébként, körülbelül 2 km, de lehet kicsit sokat is mondtam. Az egyik tesómnak már gyereke is van, teljes mértékben megértem, ha nem akarnak jönni hozzánk vagy hozzám állandó jelleggel. De sokszor szíven vág az érzés, hogy inkább mennek másfele, ha van idejük. Barátokkal több időt töltenek el, mint velem, engem sosem keresnek. Volt olyan, amikor megleptem őket egyenként, elmentem hozzájuk. Egyiken sem láttam semmi örömet, így 10 perc ottlét után elköszöntem, nem marasztaltak.

Mamámékhoz szoktam menni, az egyik szokott örülni, de nem igazán beszélget velem, a másik többször rám rakta már a telefont, ha csak felhoztam a témát, hogy meglátogatom Őket. Mivel nincsenek barátaim, így a családom társasága a mérvadó számomra, de ha lennének sem hinném, hogy a második helyre kerülnének, de lehet kevésbé fájna mindez.

Szüleimről nem szívesen írok. Nagyon közömbösek velem. Ettől függetlenül tisztelem és szeretem Őket, de sosem figyelnek rám, maximum bólogatnak vagy pedig sóhajtoznak, amikor beszélek. Ilyenkor abbahagyom, és elsétálok két helyiséggel arrébb. Nálam ez mindennapos, mert én hülye mindig kommunikációt remélek.

Párkapcsolataim voltak, nem is kevés. Így visszaolvasva is azt mondom, hogy a férfiak a legnagyobb csalódásaim az életben. Hol megcsaltak, hol elköszöntek örökre. Senkinek sem könyörögtem, elfogadtam bárkinek a döntését, de az még rosszabbul esett, amikor a ''miért?'' kérdésemre nem jött válasz.

Jelenleg van kialakulóban egy újabb kapcsolatom, de nem bízom benne, és nem a csalódásaim miatt, hanem mert sokszor felhozza a témát, hogy milyen különbözőek vagyunk. Rákérdeztem, hogy miből gondolja így, de a válasza alapján úgy éreztem, mintha minden zavaró lenne bennem. A szüleim is így érzik szerintem, és bár nem beszélgetnek vagy töltenek velem elegendő időt, érdekli őket, hogy kivel leszek majd együtt, és megkérdezték a leendő páromat, hogy mi van/lesz velünk. Ő pedig elmondta nekik, hogy még nem szeret, de elvan velem.

3 hete ismerkedünk, így nem is vártam nagy szavakat, viszont az eddigi tapasztalataimból merítve igaz, hogy ilyenkor még ki sem alakul semmi, de valószínűleg nem is fog.

Bármit teszek, minden hiábavaló. És kezdem magamat is annak érezni, gondolataim nagy része arra épül, hogy mi az, ami ennyire undorítja az embereket bennem. Mert valami biztos nem oké velem... (18L)