Mit tegyek, ha nincsenek barátaim, és bármennyire is próbálkozom, nem megy? Már a feladáson gondolkodom, mert nem látom tovább értelmét a sok küzdésnek.

11,5 éves koromig ugyanabba a suliba jártam 5 évig. Ott voltak barátaim, 1 évben max 3-4x találkoztunk is sulin kívül, általában szülinapi bulin, vagy csak úgy átmentünk egymáshoz. Akkor nekem az doszta elég volt. Aztán 11,5 éves koromban elköltöztünk és a 6-odikat már ott kezdtem. Eleinte minden flottul ment, aztán szeptember közepén az egyik osztálytársam, aki valamiért nem bírt azt állította, hogy én kibeszéltem XY-t, pedig nem volt igaz. Ezután XY meg a bandája rám szálltak, bántottak lelkileg, lealáztak napi szinten az osztály előtt, megaláztak a menstruációval kapcsolatban (és emiatt a mai napig gyűlölöm magam, amiért nő vagyok és menstruálok), napi szinten tettek nevetség tárgyává. 6. évvégére már tiszta lelkironcs voltam, többször próbáltam meg öngyilkosságot elkövetni (gyógyszerek beszedés, érvágás, egyszer ki akartam ugrani a 4. emeletről), emiatt 2x bekerültem a pécsi pszichiátriára 1-2 hétre. Amikor kijöttem a pszichiátriáról, anyámék szereztek nekem egy pszichológust. Már lassan 5. éve, hogy odajárok hozzá. Kedvelem őt, otthonosan érzem magam nála, de javulást sajnos nem látok. Gondolkoztam azon, hogy váltok, de az nagyon nehéz lenne, és nem is annyira bízok más pszichológusokban, mert folyton jegyzetelnek vagy felveszik az egész beszélgetést, ami engem rohadtul zavar.

Sose voltak olyan barátaim, akikkel olyan jóba lettem volna, pedig igyekeztem. Sokan tanácsolták a kommentekben az önismereti és önfejlesztő könyveket: már vagy 20-at azóta biztos kiolvastam, jártam 2-3x önfejlesztő előadásra, amire azt hittem, hogy segíteni fog, de nem segített. Sportolok is, minden reggel futok a sportpályán. 5 év alatt csak annyi javulást értem el, hogy ha futok a sportpályán, akkor nem érdekel, ha mások is ott vannak, és néznek. De ez is csak akkor, ha fülhallgatóval kizárom a világot és csak a zenére és a futásra, na meg magamra koncentrálok. Játszottam már csapatsportban, voltam ilyen-olyan szakkörökön, játszottam hangszeren, de ott se találtam senkit.

Van önbizalmam, és jól látom magam: átlagosnak mondanám magam, nem vagyok se szép, se csúnya, átlagos vagyok, de van bennem valami, ami taszíthatja és ellökheti előlem az embereket. Ismerem a határaimat, tudom, mire vagyok képes, es tudom, miben véreznék el.

Nem hiszem, hogy görcsösen akarnék kapcsolatokat, de amikor már 5. éve nem tudja magát túltenni dolgokon, és még mindig nem tud a társadalomba beilleszkedni, akkor már ott elfogy a türelem és az energia. Főleg ha folyton csak a negatív dolgokat kapja. Frusztrál a tudat, hogy van bennem valami hiba, baj, defekt, rossz tulajdonság, ami miatt sehova nem tudok beilleszkedni, változtatnom kellene, de nem tudom, hogy mi az. Frusztrál a tudat, ha arra gondolok, mi lesz, ha a családomból/rokonságból ha meghal valaki, azt hogyan fogom feldolgozni, mennyi terápiás év kell majd ahhoz, fel tudjam dolgozni, ha már ezt is 5 éve nem tudom feldolgozni. Frusztrál a tudat, hogy lassan 18 vagyok, de nem mondhatom el magamról, hogy ember lennék.

Lehet, hogy most sokatokat meg fogom bántani, de én rühellek már introvertáltnak lenni. Anyám szerint ez egy előny számomra, mert így érettebb vagyok, mivel van időm sokat gondolkodni, de nem ér semmit az érettség, ha sehova nem tudok beilleszkedni. Mert ha a felnőttekkel szót tudnék érteni.... akkor félig jó lenne, de velük se tudok szót érteni. Ott is ülök, mint egy kuka, mert semmilyen témához nem tudok hozzászólni. És akkor még megkérdezik, hogy: "Miért vagy ilyen szótlan? Bánt valami?" És ez egyre jobban zavar, és feladásra kényszerít. Meg az is, hogy anyám folyton rám kiabálja, hogy egy hónapban 24 ezer forintba kerül a pszichológusom (4×6000ft), és érzem, hogy ott kellene hagynom, mert semmit nem segít, nem érzek javulást. Adja a tanácsokat, de csak olyanokat, amit 100000x olvastam valamelyik könyvben, vagy a neten. Csak azért nem tettem ezt meg, hogy abbahagyom, mert nem szeretnem még feladni. Én megértem, hogy ehhez idő kell, mert van egy alap személyiségtípusom, és azt kellett megváltoztatni, de hogy ennyire? Ha így haladok, akkor még 30 év múlva se leszek ember. Úgy igazán ember.

Szeretnék tartozni valahova, szeretnék bulizni, szeretnék inni, szeretnék fiút magamnak, szeretnék hülyeségeket csinálni, szeretnék tinédzseres dolgokat csinálni, de nincs kivel. Úgy érzem, az életem csak megy és megy és megy, de nem halad sehova a sok küzdés és tenniakarás ellenére se. Nem élek meg semmit, mert nincs kivel/kikkel. Nincs mit megélni. Én vágyom a fent említett dolgokra, de ha pl.: elmennék egy buliba, még elképzelni se tudom, hogy én ott táncolnék, max a pultnál üldögélnék és iszogatnám a kis Coca Colámat.

Sokan azt mondják, "minden fejben dől el". Én is ezt mondom. De hiába bízok magamban, ha van bennem valami, ami ellöki előlem az embereket, és nincs meg bennem az a valami, ami vonzaná őket, vagy legalábbis ami nem taszítaná. Van egy jó tulajdonságom, amit nagyon szeretek magamban: viccesen tudok előadni nem vicces történeteket. És ezt nem én gondolom, és nem bebeszélem magamnak,hanem ez így van. Sokan csak jókat röhögnek rajtam, de van, akiket rendesen nevetőgörcs kap el és percekig hosszan sírva nevetnek. De még ez sem elég, hogy több legyek bárki számára is egy kedves ismerősnél.

Nem tudom, hogy hol lehet a baj, de valami nagyon nagy baj lehet velem, amiért ennyire nem találom a helyem sehol, semelyik korosztállyal nem tudok szót érteni, és egyik fiú se néz rám, pedig mások, akik sokkal csúnyábbak nálam, és undok békák másokkal, azoknak van barátjuk, nekem meg nem.

Nem tudom, hogy jó ötlet-e az, hogy ide kiírom, de hátha valami jó tanács vagy élettörténetet kapok, amiből okulhatok. Visszaolvasva nekem is úgy tűnik, hogy sajnáltatni akarom magam, de nem akarom sajnáltatni magam, nem akarom, hogy senki sajnáljon!!!

Sok dolog történt velem a karanténos időszakban: megingott a hitem önmagamban (erről szól a kérdés is), és több megalázó dolog is történt velem.

Nagyon sokszor azt veszem észre már évek óta, hogy úgy bánnak velem, mint egy leprással. Legyen szó akár osztálytársról, barátról, doktornőről, buszsofőrről. Többször megkapom ezt, nem is tudom megmagyarázni ezt az érzést. Úgy tudnám leírni, mint amikor összejön egy gazdag lány egy szegény fiúval (vagy fordítva), és a gazdag család próbálja mutatni, hogy ők jobbak, és sznoboskodnak (csak itt nem a pénzről van szó).

Megingott abban is a hitem, hogy lány vagyok. Nem érzem fiúnak vagy fiúsnak magam, de lánynak se. Olyan semleges vagyok, vagy nem is tudom, hogy fogalmazzak. Nőietlen (?) vagyok, de ugyanakkor nem vagyok férfias. A fiú-férfi létnek több előnyét látom, mint a lány-női létnek. Rajtam pont ezért nem is állnak jól ezek a nagyon csajos ruhák meg a smink, mert már egy helikopterről is látni és hallani lehet, hogy ordít rólam, hogy nem vagyok lányos lány. Sose érdekeltek a sminkek, a műköröm, ami érdekelt az a körömfestés, de az is csak 7-8 éves koromig. Emiatt többször megkaptam, hogy férfiasabb vagyok, anyámtól meg azt, hogy lehetnék nőiesebb is.

Amikor volt a bizonyítvány kiosztásunk, utána az egyik osztálytársam ha nincs ló, jó a szamár is alapon megkért, hogy menjek el vele, mert át akart öltözni, és mivel nekem 1 óra múlva indult csak buszom, ezért megvártam, és a buszmegállóba együtt mentünk ki. Beszélgettünk, általános dolgokról, eldicsekedett, hogy van palija, stb. Na mindegy is. Elsétáltunk egy fiú banda előtt, erre elkezdtek utána füttyögni. Majd az egyik fiú utána jött és elkezdte zaklatni, hogy menjen oda hozzá, mert az egyik barátja beszélni akar vele, mondta az osztálytársam, hogy nem, mivel van barátja. Erre a srác csak annyit mondott: "Tőlem nem tudja meg a barátod. Meg a kiscsaj se fog beszélni róla szerintem." És a "kiscsajt" rám értette. Ez olyan megalázó volt. Másokhoz naponta mennek oda emberek, én hozzám még soha nem jött oda senki. Még 3 évvel ezelőtt mentem oda egy sráchoz, aki tetszett nekem meg minden, erre szépen, nem megsértve lekoptatott, hogy neki más tetszik. Ezzel nem is lett volna alapból semmi baj, ha utána nem én leszek a nevetség tárgya meg a bolond lány. Azóta nem merek odamenni senkihez, felesleges, mert úgyis elhajt.

És az a legszebb az egészben, hogy nem vagyok félénk, se visszahúzódó, oda merek menni emberekhez, de valahogy nem maradok meg az emberek mellett (Nem tudom, hogy ez lényeges-e, de a tömeg rendezvényeken [különösen ballagás és évnyitókon] elkezd izzadni a kezem és nem érzem jól magam. De csak az évnyitókon meg a ballagáson. Se boltba, se sehol nincs ilyen, csak ezen a két alkalomkor.) Nem tudom megfogalmazni (ezt sem, meg úgy szinte semmit se), de mintha nem is léteznék, úgy elfelejtenek. Én emlékszem az ovodatársaimra és a régi sulimból az osztálytársaimra, de mióta 5. óta eljöttem, azóta nem sokan emlékeznek rám. Nem tudják, ki vagyok. Múltkor rám írt egy srác, hogy honnan ismerem. Mondom osztálytársak voltunk elsőtől harmadikig. Fogalma nem volt ki vagyok. Ami rosszulesik. Ami meg még rosszabbul esik az az, hogy senki nem vevő a társaságomra. -> 1 hete voltunk a családdal kirándulni picit. Volt ott egy 6-7 főből álló baráti társaság, voltak idősebbek (25+) és voltak fiatalabbak (17-18), vegyes társaság voltak. Ott telepedtek le mellettünk. Mentek strand röplabdázni. Erre odaszólt nekik az egyik csaj tőlünk 5-6 méterről, hogy nem mehetne ő is. Erre mondták hogy jöjjön nyugodtan. 5 perc múlva összeszedtem minden bátorságom, és odamentem a baráti társasághoz, hogy beállhatok-e én is. Mondták, hogy persze, mivel úgyis páratlanul vannak. Röplabdázni nem tudok, de rúgni és fejelni viszont elég jól tudtam (lábtengóban jó vagyok). Meg is jegyezték a többiek milyen jó vagyok (nem röplabdába, hanem pontszerzésben), és sokakkal le is pacsiztam. Majd amikor jól elfáradtunk, utána abbahagytuk. A másik csajjal ugyanúgy beszélgettek, és vicces mémeket meg videókat mutattak neki, nekem meg nem. Mintha ott se lettem volna. Úgy viselkedtek velem mindvégig utána. Ha megszólaltam, nem reagáltak rá, az a téma, amiről szó volt, abbamaradt és rámentek egy másik témára. Nagyon ciki és kellemetlen volt. Ilyenkor hagyni szoktam az egészet a francba, mert értelmetlennek találom. És ez már rengetegszer előfordult velem. Nem hiszem, hogy nyomulós lennék, de valamiért az emberek nem kedvelnek, változtatnom kéne, de nem tudom, hogy min kellene változtatnom. 5 éve nem sikerült erre rájönnöm. Gondolkodtam már azon is, hogy ha lesz majd elég pénzem, akkor visszaköltözök abba a városba, ahol régen laktam, hátha jobb lesz, de a régi osztálytársaimat sem érdeklem, meg se nézik, mit írtam nekik, szóval ez kilőve.

Itt Fb-on és más oldalakon nem szeretnék ismerkedni, mert hiába vagyok ilyen, nekem akkor is sokkal könnyebben megy a "barátkozás" élőben, mert legalább látom a reakciókat és személyes kontaktom van az emberekkel, míg virtuálisan nem, és szinte mindig elhal egy idő után a beszélgetés, mert se írásban, se videochaten nem tudok (és nem is nagyon szeretnék) kommunikálni. Pozitívnak gondolom magam, de ez a folytonos kudarc és elesés után nem hiszem, hogy még évtizedekig van kedvem önfejlesztő könyveket olvasgatni meg odamenni emberekhez, hogy aztán ignorálják a jelenlétemet. A kinézetemmel nem nagyon van bajom (kivéve azt, hogy lány vagyok), mint mondtam, átlagos vagyok, szerintem ez mind belső tulajdonság. Már belefáradtam mindenbe lelkileg. Nem bírom már a megaláztatást, a kínos szitukat és a magányt.