Ti mennyire viselitek könnyen a magányt?

Én egy ideig küzdöttem ellene, próbáltam mindenféle módon keresni társaságot, embereket, akikkel kapcsolatokat kialakíthatok.

Sosem voltam annyira beszédes egyébként. Viszont az élet kissé becsapós. Megismertem egy hozzám hasonló lányt, akivel nagyon jóban lettünk. Már azt hittem, hogy akkor most félre dobhatok minden és mégsem az a sorsom, mint eddig hittem.

Szerintem az egyáltalán nem egy szokványos dolog, hogy valakivel 3 órán keresztül beszélsz telefonon és még mindig nem unjátok egymást, órákig bírnátok még beszélni és csak azért teszitek le, mert már nagyon késő van. Még beszédesebb emberek körében sem hiszem, hogy olyan gyakori lenne, nemhogy egy ilyen zárkózottabb embernél, mint én. inkább csak azért szokták felhívni egymást az emberek, ha valamire szükségük van, mintsem hogy csak a másik személyel való beszéd élvezete miatt.

De aztán persze ez is véget ért, mint ahogy minden. Utána még próbálkoztam, de ekkora sikert sosem sikerült elérnem mégegyszer. Aztán rájöttem, hogy nekem ez az utam, ez egy ilyen élet. Miért küzdjek az ellen, ami ellen nem lehet? Miért küzdjek magam ellen?

Persze nem azt mondom, hogy nem esne jól újból átélni azt, amikor valakinek én vagyok az első, szerelmének hív és a világot jelenti nekem és fordítva. De képes vagyok elfogadni, hogy ez nem adatik meg nekem. Néha fáj, de viselem a fájdalmat, tűröm, mert tudom, hogy nem tehetek mást.

A kérdésem az lenne, hogy van-e más is így, hogy rájött, ez az útja? Hogy kapcsolatok nélkül vigye végig ezt az életet. Ha van hozzá storytok, szívesen meghallgatok mindenkit itt kommentben, vagy akár priviben is.

18/F