Kevésnek érzem magam a többi emberhez, ezért nem barátkozom! Mégis bunkónak gondolnak. Mit tegyek?

Betegség miatt (maradandó) nem tudok dolgozni, csak csökkent munkaképességű állásban. Külsőleg nem látszik a betegségem, senki nem mondaná meg hogy komoly bajom van. A munkatársaimhoz képest is egészségesnek tűnök. A viselkedésemnek is köszönhető, mert Anyám arra nevelt, hogy semmit ne mutassak a bajomból, soha senkinek ne mondjam el mert akkor máshogy fognak rám nézni. Annyira jól csinálom ezt a technikát, hogy a főnökeimen és régi iskolás társaimon kívül senkinek soha nem mondtam el a betegségemet! Családtagok tudják de ennyi. Munkahelyemen más polóban dolgoznak a sérültek, de ott is elértem hogy én a normál polót hordhassam, munkatársaim többsége nem is sejti hogy bajom van.

Mivel én tudom magamról az igazat, így tudom mennyit érek. Valójában szinte nyomorgok, nincs semmi pénzem, Anyám küld minden hónapban 50 ezer forintot hogy mindent ki tudjak fizetni. Kész szenvedés a munka, minden erőm elmegy arra, hogy normálisnak mutassam magamat. Barátaim soha nem voltak, kerülöm az embereket, mert tudom hogy kiderülne a betegségem. Ismerek látásból több szimpatikus embert de még csak nem is köszönök nekik inkább! Tudom hogy kevesebbet érek mint ők és ha beszélgetnénk akkor kiderülne. Ezért bunkónak hisznek engem ami nagyon fáj és rosszul esik. Hogy nem mondhatom el a bajomat mindenkinek mert akkor elkerülnének mint egy leprást, mint mindig. Ha meg magamnak vagyok akkor azt hiszik különbnek képzelem magamat.

Tudni kell hogy normális iskolába jártam, de a speciális bánásmód miatt velem mindig kivételeztek. Kimehettem az óráról ha gyógyszer kellett, kihagyhattam órákat, lefeküdhettem a padra a fejemmel, nem mehettem kirándulásokra csak ha jött velem az Apám. Az iskolatársaim ezért utáltak. Még egyszer aláírást is gyűjtöttek az osztályban hogy engem rúgjanak ki az iskolából. Mindenki aláírta! Sajnos a szüleik is szóvá tették hogy vigyenek inkább engem speciális iskolába, mert nem tetszettek nekik a különleges jogok. Sokat sírtunk akkoriban.

Szerintetek hogy lehetne kifejezni hogy nem bunkó vagyok, csak okom van rá hogy nem állok szóba senkivel? A legnagyobb félelmem hogy megkedvelek valakit, összebarátkozunk, majd elhív programokra de én nem tudok a betegségem miatt elmenni és a sok program lemondás miatt elfordul tőlem. Nem mehetek kocsmázni, sportolni, magasba, külföldre, vízbe. Sehova amit látok hogy a barátok hova szoktak menni.