Vajon mit gondolnak a legalább fél éve egyedülálló hölgyek, miért nem akad társuk?

Magamból kiindulva a 1, 3.

Természetesen sokkal több ok is lehetséges, embere válogatja.

"sz*arok rá, nem nekem kell udvarolni, majd ha valaki szeretne valamit jön, de ha nem az sem baj"

ismerek ilyet is...

Egyik sem:

- úgy gondolom, ritkán adatik meg az igaz szerelem, és mivel nekem már volt részem benne, nem tudom beérni "kevesebbel": ez nem azért van, mert "válogatós" lennék, mert tudom, hogy az a férfi nem volt "jobb" azoknál, akiket azóta elutasítottam. Más volt: ő hozta ki belőlem azokat az érzéseket, amiket más nem.

- Elég sokat eljárok, de mindig ismerősökkel, ezért ritkán találkozom új emberekkel, ez többnyire igaz a munkámra is, azaz ritkán van lehetőségem új ismeretséget kötni (szórakozóhelyekre nem járok, inkább a beülős-sétálgatós programok tarolnak)

- Budapest nem kedvez az ismerkedésnek. Utazások során nem egy hely volt, ahol olyan nyitottak az emberek, hogy egy buszmegállóban / bolt előtt / parkban azon kaptam magam, hogy elmeséltük egymásnak a fél életünket:) És ezekből az ismeretségekből születtek is tartós barátságok / kapcsolatkezdemények. Pesten viszont valószínűleg a hideg rázna ki, ha csak úgy leszólítana valaki...

- A netes társkeresés 1000 sebből vérzik... Időről időre próbálkozom ezzel is, de egyre komolytalanabbnak érzem.

A korombeli fiúk nem mernek kezdeményezni, válogatós vagyok és nem makulátlan az arcbőröm és a mosolyom se szép, bár a többi megfelelne. Meg gyerekes vagyok, nem veszek semmit elég komolyan és nem vagyok túl lányos (szoknyát, rózsaszínt és cuki dolgokat nem hordok).

Miattam van 80%-ban, hogy nincs pasim, a többi 20% már a fiúkon múlik.