Létezik, hogy azért nem tudom élni az életemet, mert a múlt felemészt belülről? (hosszú kifejtés, aki nem szeret olvasni, ne írjon/kattintson) 18/l

Tegnap vettem új fotóalbumot, ezért a régit kidobtam. Miközben rendezgettem a legkorábbitól a frissebbekig, láttam az átmenetet és közben szinte át is éltem, ahogy "végigjártam". Régen sok kép, sok mosoly, őszinte mosoly, felszabadultság, haladva addig, míg a nyolcadikos képemen magamra erőltettem, hogy ne a szokásos egyenes vonal legyen a számon. Aztán már csak néhány kép, nem lett túlzásba véve.

Óvodáskorom vége felé anyám elhagyott, apám nevelt fel. Apám nevelőapjával éltünk. A lakás apám nevén volt, az undormány nevelőapa volt a haszonélvező. A nevelőapa nem volt gonosz, csupán hülye, magányos és a higiénia erős ellensége. Sokáig sajnáltam, de évek forgása alatt ez átment undorba, amit követett az utálat, végül a gyűlölet, ami nálam egyet jelent azzal, hogy haljon meg. Az aláírása nélkül nem tudtunk elköltözni, ő meg kijelentette, ott akar meghalni. Nem siette el. Nem mosott kezet, wc után a hűtőbe mászkált, édességet nem hagyhattunk szem előtt, mert mindegy, hogy bontott vagy bontatlan, belemászott. A fürdőkádban mosta ki a hátsóját ürítés után, de a barna nyomokat nem tudta onnét eltüntetni, mert nem vette észre, aztán egy idő után a fürdőkádba pisilt éjjelente. Mindent amihez hozzányúlt, márpedig mindenhez hozzányúlt, attól undorodtunk. Kulcsok nem voltak a fürdő és mellékhelyiség ajtajához, mert ha gond van az öreggel, nem tudnánk kinyitni. Nos, figyelnem kellett, nehogy rám nyisson, mint az néhányszor megtörtént, mert nem látta, hogy ég a villany. Amikor az apámmal közös szobánkban öltöztem, mert apám nem volt otthon, a nevelőapa benyit, elkezd beszélni, és nem veszi észre, hogy egy apró törülközőben vagyok. Nem egyszer esett el az éjszaka közepén, pont amikor apám nem volt otthon, merthogy éjszakásként dolgozott az akkori, szívből utált munkahelyén. Kelthettem fel a szomszédot, akinek szintén kezdett elege lenni az esésekből. Minden volt ott, de az öreg nem akart idősek otthonába menni, mi meg nem költözhettünk a lakás eladása nélkül. Egyszer összecsinálta magát a közlekedőben, amit olyan jól feltakarított, hogy az egy kupacból a földön jutott vízzel elmosva az egész közeledőben, a tapéta, ajtóra és a szekrényre is. Aztán apám takaríthatta fel 12 óra munka után. Az egész lakásban sz*rszag terjedt.

Az otthoni gondok miatt ettem, amikor tudtam. Emiatt felszedtem jó néhány kilót. Bent az iskolában csúfoltak a súlyom miatt, a depresszióból fakadó igénytelenségem miatt, a korán kezdődő pattanásos arcom miatt, miközben mindenkinek még felsőben is baba arca volt.

Óvodában is már az aszociálisabbak táborát erősítettem, a beilleszkedés sosem volt erősségem, a barátkozás. De ez nem zavart, megvolt a kis világom, tudtam játszani.

Apám szerint a nevelőapával telt évek és emlékek semmit nem játszanak a depressziómban, ami miatt nem tanultam, szimplán lustaság. Egyedül anyámat gondolja, hogy közrejátszott, de nem mindenért és csak és kizárólag őt akarja okolni. Plusz, apám is rendesen rátett, mivel minden rámaradt, akaratlanul mindenen idegeskedett, amiből mindig veszekedés lett, ami nála 5 perc után elfelejtve, ha meg nekem pocsék a hangulatom, mégis miért.

Ált iskola végére lett kettő barátnőm, mostanra egyikük sincsenek az életemben. Egyikükkel más vizekre eveztünk, a kisegérből bulis csajszi lett, nincsenek közös témák, a másik pedig olyannyira depressziós lett 2 évre rá a ballagás után, hogy az otthonában nem fogad és minden elérhetőséget elvágott, a telefont is, az anyja pedig, amikor mentem, nem engedett be, merthogy a lánya alvási szokásai megváltoztak, éppen alszik, este meg nem tudok elmenni.

Mára, van saját szobám, mivel az öreg halála után eladtuk a lakást, apámnak jobb munkahelye, amit nem érez kínszenvedésnek. Anyámmal kb 1 éve van kapcsolatom, néhány havonta találkozunk, átlagosan facen beszélünk, de őt amolyan barátnőnek érzem, mintsem anyának. Reálisan nézve minden adott ahhoz, lehetőségekkel együtt, hogy sínen lehessen az életem.

Nincsenek barátaim, konkrétan apám a legjobb barátom. Minden veszekedés ellenére, tényleg nagyon jó apa, sokkal közelebbi kapcsolatunk van, mint sok gyereknek. Bizalommal fordulhatok hozzá, mindig segít. De persze nem mindig ez a színes cukormáz él.

Magányos vagyok, hiányzik a mára nem igazán legjobb barátnőm, de talán már nem is igazán ő, hanem az, hogy valaki, akivel nagyon rá vagyunk hangolódva egymásra, akivel közös múltunk van, a tésztából ki tudunk hozni ezer felé hajló, több órányi beszélgetést, és akivel az intim dolgokról is simán beszéltünk.

Ezen kívül, nem tudom, miért, az olyan alapvető dolgok sem jönnek össze, mint az önkielégítés, mert az elélvezés soha nem jön össze, nem is élvezem, mert képtelen vagyok ellazulni. Soha nem ment.

Az olyan dolgok, mint a párkapcsolat, szintén felejtős. A fiúktól tartok, plusz nem is érdekelnek, csak könyvekben, ahol átélem is meg nem is.

Rövidesen szakmai vizsgá(i)m lesznek, és semmit nem tudok, mert a koncentrációm nulla, a gondolataim ezerfelé kóvályognak, a tanárok viszont célirányosan intézik hozzám a szavaikat.

Ha emiatt nem tudok a jelenemre és jövőmre koncentrálni, dacára annak, hogy vannak terveim, mit tudok tenni, ráadásul gyorsan?

Elnézést és köszönöm annak, aki végigszenvedte! ^^'