Szégyellem hogy nincsenek barátaim és a szeretteim előtt barátokat hazudok?

Soha nem voltak igazi barátaim. Amíg iskolás voltam addig kénytelenek voltak haverkodni velem valamilyen szinten (azért iskolán kívül soha nem hívtak el sehova) de az egyetemen szembesültem először, hogy nem vagyok szimpatikus az embereknek. Azóta eltelt pár év de azóta sincsenek barátaim. 3 évvel ezelőttig próbálkoztam összebarátkozni de hiába. Eléggé szégyellem hogy nincs társaságom, ezért a családom előtt és a munkahelyemen úgy csinálok mintha olyan emberek akik szóba állnak velem valamilyen okból, azok a barátaim lennének.

Van barátnőm, de előtte is szégyellem a dolgot, így amikor látott egyszer egy ügyfelemmel beszélni, azóta azt mondom neki, hogy az egy barátom volt. Szoktunk is viccelődni a párommal, hogy elmegyek velük bulizni a Maldív szigetekre (oda mennek minden évben) ha rosszul fog viselkedni. Ilyenkor úgy mondom ezeket a dolgokat mintha lenne valóságalapja.

Munkahelyen az unokatestvérem látogatott meg családi ügy miatt többször és utólag azt mondtam másoknak hogy ő a legjobb barátom. Valójában alig beszélünk, egymás száma sincs meg.

A szüleimnek is úgy adom be, mintha a munkatársaim és mások is a nagy baráti köröm tagjai lennének.

Mennyire szánalmas ez? Más is viselkedik így? Manapság amikor látom a közösségi oldalakon hogy mindenkinek több száz, több ezer barátja van, én nagyon szégyellem hogy nekem nulla! Nincs még egy ilyen lúzer a világon mint én. Az is gáz, hogy lehet tudnék barátkozni mondjuk ezen az oldalon, de szégyellem hogy 30 éves fejjel ekkora lúzer vagyok és szégyellnék találkozni bárkivel aki ismeri a történetemet.