Normális, hogy nagyon várom, hogy végre egyedül legyek?

17 éves vagyok, És egyszerűen rühellek emberek között lenni. Otthon is. Folyton hozzámszólnak, ezt kérnek, azt kérnek. Megcsinálom, oké, de annyira jó lenne, ha egyszerűen csak ignorálnának. Senki nem venne észre engem, békénhagynának, nem szólnának hozzám.

Szüleim nyáron 2 hétre elmentek otthonról, nővérem a pasijával nyaralt, úgyhogy egyedül voltamo tthon 2 telejs hétig, és annyira jól éreztem magam, hogy az volt életem LEGJOBB két hete! úgy nézhettem tévét ahogy akartam, a kedvenc zenémet ordíthattam, azt csináltam, amit akartam. Komlyan, én nem akarok családot. Se feleség, se gyerekek. Annyira rossz volt, az eddigi életem, a caládom, az iskola, a környező emberek, hogy teljesen kikészültem. Iskolában, ha megkérnek valamire, azt ha így végzem el az a baj, ha úgy végzem el az a baj. Semmi nem jó. Ha azt mondom, hogy igen, akkor hülye vagoyk, ha azt mondom, hogy nem, akkor is, mert nem mondhatok jó választ. És közben még azt is elvárják. Meg sokat mondták tanárok is, hogy támadható vagyok, ezért piszkálnak sokan. Pedig engem nem érdekel, elengedem a fülem mellett. Olyan életerős, vidám voltam az a két hét alatt, hogy ez leírhatatlan.

Bármit rombolhattam, alkothattam, jól érezhettem amgam, egyszerűen csak éltem. Tetőről ugráltam a medencébe, max hangerőn bömböltethettem a kedvenc zenémet... (szomszédok nincsenek, budán olyan a környék, hogy csak mögöttünk vannak, ott is távolabb)

Szóval ennyi. Elegem van az emberekből. Nem vagyok kiváncsi másra. Természetesen boltban beszélek emberekkel, meg postán, vagy akárhol, meg ezzel nincs gond, nagyon kedves vagyok a többiekkel, számomra fárasztó, ha órán nem figyelek, hanem idétlenkedek. Eszembe nem jutna, hogy csúnyán beszéljek a tanáraimmal. Erre neveltek, így könnyű... Ja meg a kutyámat és a macskámat megtartanám. Velik jól kijövök. Mert nem beszélnek vissza.

18 leszek, veszek egy házat, autót és dzsalok egyedül lenni...