Normális hogy 19 évesen úgy érzem kiégtem?

Egy egyszerű ember nem igazán szeret ezekkel a problémákkal foglalkozni (kivéve ha már a jó barátja bár van kivétel) mert fél hogy valami nem úgy alakul ahogy kéne és esetleg még rosszabb is lesz mint volt és hát amúgy is nagy nyomás helyeződik ilyenkor az alanyra. Sokszor tényleg nem gondolják komolyan az emberek az ilyen megnyilvánulásokat, mert nem igazán szokták csak úgy elmondani az emberek, hogy lelki gondokkal küzdenek, inkább bent tartják.

Elég sok tapasztalatom van a depresszióval kapcsolatosan, mert volt nekem egy 2 éves időszakon (családommal laktam) és teljesen elzárkóztak tőlük és mindenkitől (szó szerint). Jöttek barátok ismerősök, de nem engedtem be őket a szobába, nem akartam senkivel sem beszélgetni. A 2 év alatt annyira elhudegultem az emberektől, hogy ha hallottam az utcán elmenni egy embert már akkor reméltem és izzadni kezdtem. Ha valaki az ajtón előtt állt, akkor ugyan ez csak sokkal felfokozottabb módon, mintha -20 fok lenne és vacognek, közben erősen verejtékezek és nagyon szorongok és rettenetesen érzem magam, már ha az ajtó előtt álltak... Elég érdekes módon gyógyultak én ebből ki, természetesen nem önerőből, hanem egy nagyon meghatározó történések hála, amit egyébként egy hétköznapi ember nagyon rossz dolognak tartana és sajnalna érte, de nekem ez segített és mai napig nagyon hálás vagyok ennek a történésnek.

Mindenfelekep felnotthoz fordulj, akit szimpatikusnak tartasz (oké a te korosztályos is felnőtt, de ez még fiatal felnőtt) lehet ez tanár, munkatárs, főnök, akárki... Add meg a módját, hogy komolyan vegyenek, tehát beszélj le vele egy időpontot, hogy mikor tudtok négyszemközt beszélni, mert fontos dologról lenne szó és segítségre van szükséged.

Egyébként van egy kék szám (ingyenes: ) velük is nagyon jól meglehet beszélni, de persze szemtől szemben a legeredményesebb.

Ez egy nagyon jó pont, hogy te felismerték a helyzetet, sőt még segítséget is kérték, bár nem a legmegfelelőbb helyről.

Ha ezt mindenki megtenné, sokkal kevesebb embernek kéne megjárnia ezt a rögös utat.

Nem te vagy az egyetlen, én már 4éve minden este lefekvés előtt reménykedem hogy reggel nem kelek fel vagy hogy a következő nap valahogy meghalok. Lenézem az embereket és egy részem utálja önmagam. Az évek során 3 személyiség és szemlélet alakult ki bennem de mégsem lehet tisztán megkülönböztetni. Boldog vagyok egyedül, de mégsem mosolygok. Két kezemen meg tudom számolni hogy hány szót beszéltem ma másokkal.

Ha szeretnél beszélgetni valakivel aki meghallgat és ha tud segit is akkor irj.

19/f

“ ...én már 4éve minden este lefekvés előtt reménykedem hogy reggel nem kelek fel vagy hogy a következő nap valahogy meghalok.”

Utolsó válaszoló, Úristen! Pontosan ugyanezt érzem!

Én azonban nem távolodtam el az emberektől, csak szimplán nem keresem a társaságukat és nem is esik jól.

Néha különböző kábítószer, de napi szinten nyugtató hatása alatt állok, attól félek ha így haladok a függőjévé válok.

Minden éjjel addig csinálok valamit, míg ki nem dőlök, hogy ne kelljen egyedül maradnom a gondolataimmal.

20 éves egyetemista srácként nincs jövőképem. Kegyetlenül fáj, mikor végignézek magamon, hogy mekkora szenny vagyok, hogy hiába hittem magamról mindvégig azt, hogy több van bennem... Fáj, hogy nem teszek érte semmit, de valamiért nem érdekel az egész.

Megmagyarázhatatlan...

Azta, de szánalmas vagyok! Egy tanácsot kérő kérdés alatt állok neki anonim sajnáltatásnak...

Kedves kérdező! Tanácsot ugyan nem tudok adni, de az biztos, hogy k**vára nem vagy egyedül. Nem nagy vigasz, tudom