Miért nem kedvel senki? (Hosszú)

Először is megkérek mindenkit, hogy ne írjatok privát üzenetet.

Nos.. minden 2017szeptemberében történt. Elhagyott a lány, akit talán jobban szerettem, mint valaha bárkit fogok. 1 évig sírtam utána. Aztán valahogy összeszedtem magam, jöttek a haverok, rászokás a cigire.. de rájöttem arra, hogy ők nem a barátaim.. mindenkinek jó vagyok, amikor hajnalba, éjszaka kellek, mert bármit megcsinálok. Erre.. visszahallom, nem is csak egy embertől, hogy ki miket mond a hátam mögött. Hozzáteszem, nem egy, nem két eseményük volt ezeknek a barátoknak, akiket min. 18 éve ismerek, és nem hívtak soha sehova. Sem szilveszter, sem szülinap. Mikor megelégeltem, és rákérdeztem, miért mindig alibit kaptam. Nem bízom egy emberben sem. A lányokat meg azóta végképp nem érdeklem. Semmilyen közösségi oldalon nem keres senki, ha mégis, csak amikor kellek neki valamire. Állítólag szégyen, undorító és viselkedni nem tudó vagyok. De most jön a csavar.. tényleg velem van a baj. Aki érdeklődne felőlem, elzavarom magamtól.. megszoktam a magányt, a szomorúságot, a letört járásmódot, csak itthon érzem jól magam. Hiába vágyom társaságra, mikor lehetne új barátom, nem merek, megtorpanok. Szeretnék barátnőt, lassan feleséget, minden álmom egy kislány.. nem merek találkozni senkivel.. nem merek mutatni magamból semmit. Még a hangom miatt is szégyenlem magam. Amikor elhagytak öngyilkos akartam lenni. Nem mertem soha. Azóta sem merek, nem is fogom merni megtenni. Sokszor sírok, depressziót érzek.. félek. Mi lesz velem ha egy találkozóra nem merek elmenni egy nálam fiatalabb lánnyal? Úgy érzem nekem többet kell, hogy letegyek az asztalra, mint neki. Mégcsak jogosítványom sincs. Azóta az időpont óta az iskolában folyamatosan bukok és bukok.. azelőtt életemben nem buktam meg az érettségiig. Ha egy nagy tömegben, legyenek a barátaim, felszólalok, senki sem hall meg. Ha pedig negyedszer is felszólítok valakit, megkérdezi: "mi van má'?” sorról sorra rontom az esélyeim. Sem lehetőséget, sem alkalmat nem látok a kiútra. Nem fogok pszchiáterhez menni. 2 éve kellett volna már, de nem mentem, mert nem vagyok hajlando gyógyszert szedni a semmire. Maradi gondolkodású vagyok, buta. Úgy érzem senki sem szeret, rengeteget sírok elalvás előtt. Vágyom a szerelemre, de a lányok vagy nem foglalkoznak a pröbálkozásommal vagy én rontom el azzal, hogy félek menni. A szívem mélyén csak egy gyerek vagyok aki szeretetre vágyik. Mit tegyek? Nem tudok változni. Hiába próbáltam, rájöttem, hogy nem megy, nem is akarok már.