Te szeretsz társasházban lakni?

Én sosem éltem családi házban. Régebben vágytam rá, de most már kevésbé akarom. A kerttel sokat kell dolgozni, hogy szép legyen, arra pedig se időm, se energiám, és ha lenne az sem elég, mert csinálni sem szeretem.

Szóval nekem jobban tetszik a társasházi élet.

Persze a hatalmas panelházak, amikben több százan laknak, nekem is taszítóak (ilyenben nőttem fel). Nem tudsz úgy fingani sem, hogy ne hallja a fél lakóközösség.

De egy téglaépítésű társasház, ahol csak néhány lakás van egy lépcsőházban teljesen rendben van.

Az erkély mondjuk nagyon hiányzik. Mióta eljöttem abból a lakásból, ahol felnőttem, nem laktam erkélyes lakásban, pedig laktam pár helyen, és nagyon vágyom rá.

Most csak egy francia erkélyünk van, aminek igazából a világon semmi értelme nincs.

Faluban nőttem fel, értelemszerűen családi házban, nagy telekkel. Perpillanat kénytelen vagyok egy 55 m2-es lakásban élni egy régi építésű társasházban és gyűlölöm minden percét.

Itt van az épület a főút mellett, úgyhogy folyamatosan azt kell hallgatnom, ahogy robognak el előttünk az autó, kamionok. Mellette a fűtés is egy vicc és ostobák a lakók mert csak a lépcsőház lett lehőszigetelve, nem az egész épület.

A különböző zajokról, amiket a szomszédok csinálnak ne is beszéljünk.

Körfolyosósban laktam. Az egy életforma: sötét udvar, zajos lift. Meg tudtam volna szokni, főleg, hogy minden hétvégén elhúztunk valahová kirándulni. De a retardált éjjelnappalbudapest fajtájú szomszédot, azt nem lehetett megszokni.

Súlyos kompromisszumok árán költöztünk kertes házba, hogy vége legyen annak a rémálomnak.

Katasztrófa, minden nappal egy kicsit kevesebb vagyok társasházban. Érzem, hogy kezdek begolyózni tőle. szerencsére nyáron költözünk, úgyhogy vége a szenvedésnek.

13 évesen kerültem lakótelepre, mert mikor a szüleim elváltak édesanyám részéből csak erre futotta. Nem is volt vele gondom egészen addig, míg tanultam. Akkor valahogy elment az idő. A fősulit levelezőn végeztem, még akkor sem volt gond. Most, hogy van időm, szép nagy családom egyre inkább azt érzem, hogy megfulladok. Ha otthon vagyok rosszul érzem magam, ha kimegyek a lovamhoz a lovardába, akkor meg némi lelkiismeret furdalásom, hogy otthon kellene lennem a családommal. Így vettünk egy akkora házat, hogy minden és mindenki elfér egy helyen, család, ló, kutya, stb. Sok munka lesz vele? Leszarom, csak lenne már. :)

10 évig éltünk a belváros közepén. A szomszédokkal sosem volt gondom, de az utóbbi pár évben épült az utcánkba hostel és szórakozóhely, amiket elleptek a külföldiek. Nyitott ablaknál nyáron nem tudtunk aludni, mert hajnal 4-ig üvöltöttek az ablakunk alatt, veszekedtek, verték egymást és ordítoztak hulla részegen. Volt aki a házból fel akarta jelenteni az egyik szórakozóhelyet és aláírásokat gyűjtött. A legtöbben viszont elköltöztek innen. Majdnem az egész ház elment, és kiadták a lakásokat külföldieknek. Van olasz szomszédunk, kínai, brit, német, holland is. Lett itt minden. Amikor lemegyek az utcára, a kapuba van hugyozva. Aztán jobbra 4db alvó csövesen kell keresztül vergődnöm magam. A járdán nem mindig lehet tőlük elférni, van hogy le kell mennem az úttestre, nagy ívben kikerülve őket, és úgy megyek a Sparba.

Ezek maguk alá csinálnak és abban fekszenek. Nem is értem, komolyan mondom. A bulizók se semmik. Volt olyan, hogy részeg fickó letolt nadrággal feküdt a hidegben két autó közt. Lehet kakálni próbált és elájult. Hajnalban tele van az utca üvegszilánkokkal, hányással, undorító. Vasárnap komoly takarítóbrigád jön, gépekkel, meg mindenféle eszközökkel. Utána kb 1 napig jó, aztán megint tele lesz szeméttel. Mindez nyáron a legdurvább. Ilyenkor a hidegben azért jóval kevesebben vannak kint.

Most mi is úgy döntöttünk, hogy eladjuk a lakásunkat. Sikerült is nagyon gyorsan. A Vehettünk volna helyette kisebb családi házat, gondolkodtunk rajta, de a munkahely messze lett volna. Inkább a kényelem döntött és a belvárosban vettünk másik lakást, de egy jóval nyugisabb részen. Erkélyes tégla, szerintem jó lesz, én nagyon örülök neki. Munkahely 20 perc gyalog. Busszal nincs 10.