Milyen okbol hagytad el a szulovarosod?

Mert az agglomerációban van, nulla munkalehetőség, szar közlekedés (éjszaka nem jár semmi), Örs 20 perc, és akkor még csak az Örsre értem be, nem a munkahelyemre.

Felejtős.

Már nem is Magyaroszágon élek jóideje, de anno egyetem után beköltöztem Bp-re, mert nem kellett 1,5 órát ingázni a munkahelyre.

Én sosem szerettem abban a faluban élni, ahová a szüleim vállaltak, sokáig haragudtam is rájuk, hogy miért kellett nekik mindenáron gyereket vállani IDE. A körzeti iskolába jártam, és mikor onnan el kellett jönnöm, felvételiztem egy hat osztályos gimnáziuumba (8 osztályt lehetett otthon kijárni, felsőbe vagy szakiskolába mentél, vagy a megyeszékhelyen valahová, de én hat osztály után úgy gondoltam, hogy nekem elég volt, beszéltem a szüleimmel, hogy mennék), felvettek, és nagyon hamar kiderült, hogy feleannyit sem tanultam a helyi iskolában, mint a többiek, pl. a többieket a városi iskolában megtanították hatodikban százalékot számolni, én hatodikban High School Musialt néztem tanítási időben, meg Oroszlánkirályt, mert sokszor csak az volt a cél, hogy ne öljük egymást. A budira még szünetben is engedélyt kellett kérni, hogy kimenj, de sokszor inkább visszatartottam, mert annyira puttó volt az egész, ott cigiztek az egyébként 16 éves, de még hetedik osztályos lányok, csap egy volt, ahol kezt moshattál, mert a többire ráültek és letörték, wc-papír, szappan, törölköző egyáltalán nem volt. Az utolsó busz haza délután ötkor ment el, én sportoltam, és mindig, minden edzésről el kellett kérnem magam fél órával a vége előtt, hogy elérjem a buszt, ha elfelejtettem, akkor sétálhattam haza hat kilométert földúton. Mondjuk ez olyan szempontból jó, hogy semmitől nem félek, de mikor hideg volt, vagy esett, és bokáig gázoltam az iszapban, aztán csutakolhattam le a cipőmet hazaérve, akkor annyira nem tetszett.

Mikor bekerültem a megyeszékhelyen a kisgimnáziumba, iszonyat megalázó volt, hogy mennyivel előrébb jár a többi tanuló, mint én. Korábban erőfeszítés nélkül voltam színötös, dicséretes több tantárgyból, ott meg egyeseket, meg hármasokat kaptam, annyira hiányos volt a tudásom. Egyik alkalommal kémiából feleltem, és egy olyan képlettel kellett volna megoldani a feladatot, amit elvileg ötödikben tanulni kellett volna. Én meg néztem rá, hogy életemben először látom ezt. A tanárnő végül a helyemre küldött, azzal, hogy nem ír be nekem erre jegyet, óra után jelentkezzek a szertárban, elmagyarázza, és majd következő órán ismét lefeleltet és akkor osztályoz. Végtelenül emberséges volt, hogy megértette, hogy nekem ezt nem tanították meg, és úgy döntött, hogy ő feláldozza a 15 perces nagyszünetet arra, hogy ezt bepótolja, de mégis annyira megalázónak éreztem, hogy én akkor az osztályom előtt felsültem, mert ők már mind tudták, amit én nem, hogy a következő órát kihagytam, mert az egyik wc-ben sírtam emiatt. Ott már volt papír, meg szappan is.

Következő szint, mikor kamaszként diákmunkát akartam találni a nyárra, hogy vehessek magamnak cuccokat. A falumban nem volt semmi, a megyeszékhelyen okés lett volna, ott élt akkoriban natgybátyám, aki azt mondta, hogy neki rendben van, hogy két és fél hónapra odaköltözzek. Beléptem egy diákszövetkezetbe, de nulla ajánlat, nulla sikeres jelentkezés. Kerestem magam munkát, mentem azokra a helyekre, amik tudom, hogy mindig keresnek embert, vagy ki volt írva, hogy ezt-azt felveszünk, mindig az volt az első kérdés, hogy én egri vagyok? Kinek a gyereke vagyok? Nem vettek fel sehová. Végül kukoricát címereztem az Alföldön, szállást is adtak.

Rég el akartam már menni ebből a régióból, abban az időben haragudtam is a szüleimre, hogy önző módon ide vállaltak. Ma már nem haragszom rájuk, de még mindig azt gondolom, hogy önző döntés volt. Mikor 16 voltam, bezáratták az ottani iskolámat, jelentkeztem egy másikba, oda nem vettek fel, mert két hónap alatt nem tudtam annyira megtanulni latinul, hogy átmenjek a különbözeti vizsgán (ott valamiért kötelező volt a diákoknak latint tanulni), de mondták, hogy van testvériskolájuk Budapesten, továbbítják a jelentkezésem, próbálkozzak náluk.

Még a kollégiumot is intézték nekem. Imádtam az egész városnak a hangulatát, a milliőjét. Mikor egyszer pénzszűkében voltam, bementem egy diákszövetkezthez, hogy én szeretnék most hétvégén dolgozni, kiközvetítettek egy ilyen kóstoltatós pulthoz, aztán megkerestek, hogy akarok-e suli után gyorsétteremben dolgozni, persze, hogy akartam. Imádtam, hogy itt csak egy ember vagyok az utcán, senkit nem érdekel, ki vagyok, mit csinálok, amíg megfelelek a társadalmi normáknak, senkit nem érdeklek, senki nem beszél a magánéletemről, észre se veznek, rohadt felszabadító volt. Ennek hatására döntöttem el, hogy én itt szeretnék élni. És ebben csak megerősített, mikor úgy döntöttem, hogy meglepem anyukámat, aki akkor már két éve volt munkanélküli (abban az iskolában dolgozott, amit bezártak) egy nagyobb ajándékkal, egy hétvégével, amit a megkeressett és félretett pénzemből fizettem neki. Apukám, mint az egyetlen kereső a családban, aki a kezdeti hónapokban adott nekem pénzt, tudta, hogy dolgozok iskola mellett, és örült is neki, hogy ezért már nem kérek tőle pénzt (a kollégium, ahol laktam, kb. havi egy 10-es volt, amit apa fizetett, de ezen kívül kaját, minden költséget megoldottam a fizumól) rám szólt, hogy anyának mondjam azt, hogy a szülinapra kapott, megspórolt pénzekból van kifizetve a kiruccanás, mert nagyon rosszul esne neki, hogy ő két éve nem talál munkát, én meg tizenévesen eleget keresek ahhoz, hogy támogassam magam, és még neki kifizessek egy hosszúhétvégét, úgy, hogy közben nappali tagozatos diák vagyok, és csak 4 órában dolgozom.

Ott valami eltört bennem, édesanyám diplomás pedagógus, tényleg soha nem mondtam el neki, hogy azt a pénzt nem a nagyszüleim adták szülinapra, meg ilyenekre, én meg félretettem, hanem megkerestem, hiába voltam egyébként büszke arra nagyon akkor, hogy én pénzt keresek. Emlékszek, mikor érettségi után szóba jött, hogy esetleg nem vesznek fel egyetemre, és akkor augusztus végén vissza kell költöznöm a szüleimhez... Szeretem a szüleimet, de potyogtak a könnyeim a megkönnyebbüléstől, mikor felvettek egyetemre, mert az azt jelentette, hogy augusztus végén átköltözök a középiskolás koleszból az egyetemibe (olyan csórók vagyunk, hogy nem volt kérdés, hogy megkapom), még egyszer volt egy helyzet, mikor felmerült, hogy haza kell költöznöm, 2020 tavaszán, de végül beálltam kajafutárnak, szóval nem kellett, továbbra is tudtam fizetni az albérletet. De előtte lévő hetekben, mikor még nem tudtam, hogy lesz, konkrétan elgondolkoztam azon, hogy inkább vonat elé ugrok, mint hogy visszaköltözzek a szüleimhez. Nem tudom, a válaszom fényében kell-e ezt magyarázni... Nem jó arra az élet. De tényleg nem. Az egyetlen szórakozásom az volt, míg ott éltem, hogy este sétáltam egy órát ugyanazon az útvonalon, mindig ugyanazt látva. Barátaim nem voltak, azzal az öt sráccal, akik belem egyidősek voltak, pont nem volt közös témánk. És k....szott reménytelennek tűnt az egész élet.