Normális, hogy iszonyatosan elolvadok a kölyökkutyáktól/macskáktól (meg minden újszülött állattól), ellenben a csecsemőktől rosszul vagyok?

Annyira őrületes a 2 közötti különbség:

[link]

[link]

A kiskutyáról csak úgy sugárzik az őszinte ártatlan ragaszkodás és szeretet, ennek a gyereknek az arcáról meg már most látni lehet azt a cinikus pillantást, ami a felnőttekre is jellemző. Én alapból azt se értem, mit lehet annyira örülni egy csecsemőn ha nem a szülője vagy. Mindig megy a tutujgatás, "mucibucibuci" meg "agugugu" és a többi infantilis ripacskodás a rokonok/publikum előtt, miközben üveghangon ordít a gyerek, nyáladzik és csapkod a karjaival össze vissza. Eleve mit örüljek egy olyan gyereknek, akihez semmi közöm és lehet majd 30 év múlva ő fog elbocsátani a munkahelyemről vagy ártani nekem. Szerintem a gyermekvállalás hátterében eleve csak önös érdekek húzódnak: a családi vagyon továbbörököltetése, a lehető legjobb iskoláztatás és konkurencia a többivel szemben, hogy jól meg legyen alapozva a jövője a "taposs el mindenkit, te vagy a legjobb/legszebb gyermek" életfelfogáshoz. Lehet ez a frusztráltságom abból is fakad, hogy 26 éves fiúként mennyire szembesültem azzal, hogy az összes ember önös érdeket követő, gátlástalan és érzéketlen ösztönlény. Egy genetikai osztályharcnak vagyunk a résztvevői, ahol a gyengék és szegények lesüllyednek, a gazdagok és jó genetikájúak pedig győznek. Az állatok viszont őszinték, egyenlőek és naivan boldogak. Nem tudom őket nem szeretni, mert önös érdekből sose ártanának nekem.