Van olyan, aki úgy érzi, hogy egész kamaszkorában nem volt önmaga és nem gyűjtött élményeket, és képtelen ezért beilleszkedni a felnőtt társadalomba?
Mert én ilyen vagyok. Még kamaszkorom legelején ért pár nagyon erős negatív élmény, meg fel kellett vennem mindenféle családi terheket, ezért nagyon bezárkóztam és nagyon természetellenesen kezdtem el viselkedni és nagyon figyeltem, hogy nehogy támadási felületet adjak magamból bárkinek, mert az volt a benyomásom, hogy a korombeliek gonoszak és csak ártani akarnak és nem bízhatok bennük.
Így nem lett egyetlen olyan barátom se, akivel őszinte lettem volna, nem szereztem igazán társasági élményeket, nem voltak táborok, nem bontakoztattam ki a tehetségeimet (utólag kiderült, hogy pl. a zenéhez lenne), nem csináltam hülyeségeket, nem bandáztam, nem oldódtam fel egy csapatban, nem voltam kamasz. Volt egy mélyen belém ivódott érzés, hogy én eleve nagyon gáz vagyok, és nekem ezekből nem szabad semmit, és lekorlátoztam magam, és csak otthon ültem suli után. És ott meg is rekedtem a fejlődésben. Mivel nem mertem felvállalni magamból semmit, nem is derült ki, ki vagyok, és ennek megfelelően minden fontos tanulmányi döntést is nem magamból hoztam meg, hanem hagytam, hogy a környezetem győzzön meg. Nem tudom ezt értelmesebben elmagyarázni, egyszerűen nem alakítottam ki saját identitást, mert nem éreztem magam sehol annyira biztonságban, hogy önmagam lehessek, ezért végig színleltem. (Cserébe jó érzékem lett a színjátszáshoz, de ennek se mentem kifejezetten utána) Most, tíz év elteltével azon kapom magam, hogy semmi másra nem vágyom, mint erre. Nem akarok még dolgozni, de nem azért, mert lusta lennék, nem vagyok az. Egyszerűen úgy érzem, hogy az nem lennék ÉN. Hogy nem bírok beülni egy irodába termelni a GDP-t pusztán az életkorom miatt, mert tartozom azzal a személyiségemnek, hogy utánajárok, ki vagyok, mi vagyok én egyáltalán. Minden gondolatom meg álmom arról szól, hogy feloldódok egy nagy, összeszokott csapatban, ahol együtt vagyunk 0-24-ben, ahol közösen csinálunk dolgokat és ahol egy lány engem választ a srácok közül. Teljesen azt a gimis tábori életérzést sírom vissza, ami soha nem járt ki nekem. És a környezetem, a szüleim nem képesek megérteni, hogy én így, hogy kimaradt a legfontosabb 10 év az életemből, kimaradt a fiatalkori, laza, szabad szárnypróbálgatás időszaka, nem BÍROK beállni a felnőtt sorba, mert nincs kész az a személy, aki beálljon. Én, ha ezeket az élményeket nem tudom megszerezni, akkor fel kell, hogy kössem magam. Kibírhatatlannak érzem, hogy senki nem látja a valódi énem, és csak otthon vagyok, ahol mindenem megvan, de nem tud rólam senki. Valamiféle csapatra, fiatal közösségre van szükségem, ahol FIGYELÜNK egymásra. Hol kaphatnám ezt meg? Hol vannak olyan fiatalok, ahol igazán figyelnek a másikra, és ahol nem csak pár óráig gyűlnek össze egy-egy héten, hanem egy szerves, összetartó közösség? Az a baj, hogy a családi élet is nagyon gyér volt nálunk mindig, sose kaptam kb. semmi figyelmet itthon se. Érdekes, hogy a szüleimet csak az érdekli, hogy még nem dolgozom, arról sose beszélnek, hogy amúgy egész kamaszkoromban egy sérült ember voltam, aki soha nem foglalkozott azzal, ami érdekli.
válasza:Hát barátom, egy cipőben járunk, annyi különbséggel, hogy én lány vagyok.
Azt azért ne várd, hogy tálcán kínáljunk neked egy olyan közösséget, aminek szerves részévé válhatsz (hacsak a gyakorit nem veszed annak). Neked kell utána menni, azt csinálni, ami érdekel és amit szeretnél. Ha érdekel a zene és mint írtad, van benned tehetség, járj el oktatásra. Színészettel is kezdhetsz valamit, vannak színjátszó körök, ahol akarva-akaratlanul is csapatban dolgozol és tök jó móka is egyben. Ne hagyd, hogy mások mondják meg, mit csinálj, ez a te életed, légy hát te a főszereplője!
válasza: válasza: válasza: válasza: válasza:#3:
"A szüleid azért nem tudják valószínűleg, mert sosem mondtad nekik."
Jaj, dehogynem, már ezerszer próbáltam nekik elmagyarázni. Nem is értik. A szüleim egyrészt egy másik generáció, ők nem is értik, hogy mi hogy gondoljuk azt, hogy ilyen sokáig akarunk tanulni meg élményeket gyűjteni, ők még azt látták a szüleiktől, hogy az élet nagyrésze szívás, és az az igazi jellem, aki hozzászokik a szíváshoz meg a muszájhoz. Nekem ez az életkép rohadtul nyomasztó, és én inkább minimalizálni akarom a muszájt. Nekem nem az az életcélom, hogy egész életemben ugyanott robotoljak, hanem hogy legyen értelme, amit csinálok, flowban legyek és legyen időm a családomra.
A másik meg, hogy egyszerűen olyan, mintha ők maguk se nőttek volna fel. Mindig azt éreztem, hogy tanácstalanok, nem tudják, hogy kéne gyereket nevelni, ezért a maguk részéről inkább megadnak mindent, aztán találja ki a gyerek, hogy azzal mit kezd, ő meg megy melózni, helló. Ha akarok valamit, majd keressem meg a nap végén, de lehetőleg ne tartson tovább 15 percnél, és ne mondjak semmi olyat, ami szomorú vagy negatív, mert az csak elrontja a napjukat. Kb. ez nálunk a családi élet. Teljesen vakok, kb. semmit nem tudnak a valódi énemről. Olyan dolgokat csináltam az utóbbi időben, amiket el se hinnének rólam (semmi törvénytelen, csak egyszerűen homlokegyenest ellentmond annak amit ők hisznek rólam, teljesen átértelmeznének, ha megtudnák). Nem tudtak soha rám hangolódni, nem beszélgettünk nagyon őszintén soha, nem értik a problémáimat, a dilemmáimat, a lelki életemet. És a legkevésbé értik, mi az ő szerepük ebben. Minden idejüket mindig a munkának szentelték, nem voltak jelen az életemben. Magamra voltam hagyva, de rohadtul. Egy nagyon érzékeny, hihetetlen eszes kis gyerek voltam, szerintem már lenne nevem a tudományos életben, ha nem romlottam volna el érzelmileg. Mert ez történt, ezek érzelmi problémák. Az agyammal sosem volt gond, bárhol helyt állok, ha rendben vagyok érzelmileg.
"S úgy írod ezeket, mint aki bármiről le lenne késve. Ez egy ÉLET. Teljesen mindegy ki vagy, hány éves vagy, mivel foglalkozol."
Nem, nem mindegy. Amit írsz, jól hangzik, de nem ezek a realitások. Vannak életkorok, amikben az ember bizonyos dolgokra alkalmas, és azokat akkor kell elvégezni, nem utólag, és nem is előtte. Például teljesen más felnőttként egyetemre járni, mint huszonévesen. Más az élethelyzeted, más az időbeosztásod, sőt, mások az előrelépési lehetőségek is, mert csomó ösztöndíj korhatáros. Máshogy tekintenek egy 24 éves frissdiplomás jelentkezőre egy állásinterjún, mint egy 35 évesre. Ezt a vak is látja, ezt nem lehet elhazudni jól hangzó vigasztalásokkal, hogy "sosincs semmire késő". De igen, van. Én pl. elhajtottam magam mellől a legcsodálatosabb lányt, akivel valaha találkoztam. Mindent megadott volna, amire mindig is vágytam, és azóta már a jegyesem lehetne. Vissza már soha nem fog jönni. Teljesen más fiatalon összekerülni valakivel úgy, hogy elsők vagytok egymásnak, mint 30 éves korban, amikor már mindketten túl vagytok mindenfélén, nincsenek illúzióitok a másikat illetően, már nem abban az önfeledt életszakaszban vagytok, amikor tombolnak bennetek a hormonok és elszöktök a világ elől, hogy felfedezzétek egymást, hanem mindenkinek kelni kell másnap és munkában kell teljesíteni meg csekkeket befizetni, és jó, ha van heti 2-3 óra a szexre. A felnőtt élet ki....ott kiábrándító, és csak úgy lehet elviselni, ha valakinek van hova visszanosztalgiáznia. Nekem pedig nincs. És rendkívül határozott kép él bennem arról, hogy mit szeretnék csinálni milyen típusú lánnyal, milyen életet szeretnék, de ezt, amire a legjobban vágyom, nem bírom megszerezni.
Nem akarok bántó lenni, de ezt az egyet ne mondjad, hogy sosincs semmire késő, mert ez egy félrevezető hazugság, már bocsánat. De igen, az élet egy vonat, elmúlnak lehetőségek és nem jönnek vissza soha, és egész életedben morfondírozhatsz azon, hogy "mi lett volna, ha", ha kihagyod őket.
Egyébként rendkívül instabil vagyok épp azért, mert ezeket ilyen világosan látom, és nagyon billegek abban, hogy akarok-e egyáltalán élni, mert azt látom, hogy a legtöbb ember szánnivalóan jellegtelen és értelmetlen életet él és kompromisszumokat hoz mindenhol (nem azt a munkát csinálja, amit akar, nem azzal a párral kerül össze, akibe igazán szerelmes), én pedig még hozzájuk képest is szánalmasan kevéssé tudtam megvalósítani, amit akartam. Nagyon sokszor gondolok arra, hogy ennél sokkal több méltóság lenne abban, ha azt mondanám, hogy elég volt nekem ebből 27 év, felállok az asztaltól, kiszállok, nem leszek egy újabb szürke egér a gépezetben. Ha nem tudom megvalósítani azt a szenvedélyes és örömteli életet, amiről álmodok, akkor részemről ennyi volt, és befejeztem. Sokkal jobban félek attól, hogy a maradék éveim is ilyen hamis létállapotban telnek el, ahogy végignézem hogy nálam középszerűbb emberek elhúznak mellettem és a tehetségeim és lehetőségeim elsorvadnak, mint a haláltól. Csak egyszer kell bátornak lenni, és nincs több probléma soha.
válasza:"A szüleim egyrészt egy másik generáció, ők nem is értik, hogy mi hogy gondoljuk azt, hogy ilyen sokáig akarunk tanulni meg élményeket gyűjteni, ők még azt látták a szüleiktől, hogy az élet nagyrésze szívás, és az az igazi jellem, aki hozzászokik a szíváshoz meg a muszájhoz."
Mintha önmagamat olvasnám...
"Mindig azt éreztem, hogy tanácstalanok, nem tudják, hogy kéne gyereket nevelni, ezért a maguk részéről inkább megadnak mindent, aztán találja ki a gyerek, hogy azzal mit kezd, ő meg megy melózni, helló."
Szintén.
"Máshogy tekintenek egy 24 éves frissdiplomás jelentkezőre egy állásinterjún, mint egy 35 évesre. Ezt a vak is látja, ezt nem lehet elhazudni jól hangzó vigasztalásokkal, hogy "sosincs semmire késő"."
Ezt viszont engedd el. Nagyon kevesen csinálnak CSAK diplomával karriert. A nappali tagozat a kapcsolatépítésről szól. Ahogy a Harvardra sem azért járnak, mert annyival jobb az oktatási színvonal, hanem mert olyan emberekkel haverkodnak össze, akik által úgy ívelnek felfelé, hogy az önéletrajz már maximum csak formalitás. Míg a levelezőről kikerült szerencsétlenek a tanácstalan HR-es kisasszonyoknál kötnek ki, akiknek vagy szimpatikusak, vagy nem. Ha igen, túljutottak az első szűrőn, de a döntéshozók figyelmét sosem fogja felkelteni, maximum ha kivételes tehetség. Meg egyébként sem szívesen enged senki ennyire felelős pozícióba idegent, a bizalom nagy dolog és azért nem mindegy, hogy a "fiam volt kollégiumi szobatársáról van szó, aki nálunk evett, aludt, szaunázott, házibulizott és még a lányommal is kavart és 4 éve ismerem" vagy egy idegenről, aki lehet belső ellenőr, a konkurencia embere vagy egyszerűen csak egy akárki, aki nem elég lojális hozzám.
"A felnőtt élet ki....ott kiábrándító, és csak úgy lehet elviselni, ha valakinek van hova visszanosztalgiáznia."
Vagy ha van annyi pénzed, hogy sem neked, sem a választottadnak nem kell kényszerből dolgoznia és mind a ketten önmegvalósíthattok. Annyiból viszont igazad van, hogy a korkülönbségre mostanában nagyon rá vannak görcsölve a nők. Régen nem volt ritka a 20 év korkülönbség sem, mostanság meg már azért fintorognak a lányok, ha 6-7 évvel idősebb a férfi.
"De igen, az élet egy vonat, elmúlnak lehetőségek és nem jönnek vissza soha, és egész életedben morfondírozhatsz azon, hogy "mi lett volna, ha", ha kihagyod őket."
Én is ugyanígy vagyok vele. Szerintem a legteljesebb életet olyan emberek élhetik, akiknek nagyon gazdagok ÉS MELLETTE NORMÁLISAK a szülei, aki 4-5-6 évesen már több nyelven beszél, tizenévesen már szinte az összes földrészt, összes nevezetességet bejárja, megtapasztalja, megtanítják vele mi a kontraszt a luxusgazdagság és a kalkuttai nyomor között, így nem lesz sem elitista hólyag, sem pénzszóró újgazdag lúzer, de határozott énképe alakul ki arról, hogy hol van a helye a világban, így esély sincs arra, hogy kihasználják.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!