Gyermekként könnyűnek gondoltam a felnőttkort, de rájöttem, hogy minden annyira bonyolult. Miért ilyen nehéz a felnőtt élet? Van köztetek, aki hasonlóan csalódott?

Naiv gyermekfejjel azt gondoltam, hogyha majd Petőfi életét, a matekfeladatokat, a lágyszárú növények felépítését meg az ókori Róma Isteneit megtanulom és 5-öst kapok, akkor felnőttként egy irodában fogok dolgozni (akkor még gőzöm se volt milyen szakmák léteznek nemhogy a karrierépítésről) és annyi fizetést kapok, hogy majd minden jót megveszek magamnak és lesz egy családom. Aki pedig gyengébb tanuló volt, az meg biztos majd traktort vezet a mezőn vagy rendőr lesz, de ők is biztos jól megfognak élni. Aztán a középiskolában kicsit kitágult a világ, mert faluból feljártam városba (szakközép), de akkor is még volt valamennyi reményem, mert azért csak egy szakmát tanultam, amit én választottam. Akkor kezdtem el elkeseredettebb lenni, amikor szembesültem, hogy a szakmámhoz bizony jó angol nyelvtudás kell, hogy valahova felvegyenek. Aztán egyetemre jelentkeztem és még maradt bennem egy kicsi remény a könnyed, pozitív, gondtalan életről, de az a minimális is szertefoszlott, amikor szembesültem a követelményekkel. Szakdolgozat, államvizsga (ezek még mindig nincsenek meg és a gyomrom is görcseben van a hallatán), többszörös túljelentkezés a gyakornoki helyekre, ahol csak a legjobbat veszik fel, angol mellett németet is jól kellene beszélnem, a személyiségem is messze elmaradt a csapatjátékos/kommunikatív fajtától stb. és szép lassan az évek során rájöttem, hogy elszaladt mellettem a világ és megmaradtam gyerek szinten, mert nem vagyok képes megfelelni a kihívásoknak. 6 éve tanulok csak BSc képzésen és még ez sincs meg, miközben volt osztálytársaim már külföldi multiknál középvezetők/külföldön dolgoznak és komoly egzisztenciájuk van (saját lakás/kocsi) miközben én még mindig anyáméknál élek 25 évesen. Angolom is megrekedt egy A2/B1 szinten és elképzelésem sincs, hogy milyen irányba kellene elindulnom illetve mi lesz a jövőben. Ráadásul elvesztettem a maradék minimális motivációmat és nulla a szociális életem is. Rájöttem, hogy felnőttként rengeteg kapcsolattal kellene rendelkeznem, ami által tájékozódom, hogy minden kis hülye problémára találjak egy "megoldomokosba" jellegű megoldást. Rájöttem, hogy nincs aki a kezemet fogja, mindent nekem kell elintézni és egy nyomorult munkáért is diplomát, x év munkatapasztalatot, 10 féle skillt meg anyámkínját kell felmutatnom, hogy egyáltalán szóba álljanak velem. Minden kis baromságra jogszabály, rendelet van, amiről nekem kell tudni és megvédeni az igazamat, ha baj történik. Minden a pénzről szól és ha hozok egy rossz döntést, akkor egyből az utcára kerülök.

Miért kell ilyen nehéznek lennie az életnek? Vagy csak én nem nőttem fel eléggé és nem kaptam életre nevelést. Az igaz, hogy a szüleim is mindig óvtak mindentől, ők is maguknak valóak és egyikőjük se diplomás, de a régi rendszerben még normálisan tudták megkezdeni az életüket, de nekem már mindenért küzdeni kell és nagyon tanultnak kell lennem, hogy legyen esélyem.