Eszedbe jutott már valaha, hogy a párod nem is depressziós, egyszerűen csak igénytelen és lusta?

Legyél te is "depressziós". Nem kell neki főzni, enni adni. Akkor biztosan felemeli a fenekét.

Van depressziós ismerősöm, több is, nem ilyenek. Egyikük sem volt igénytelen, de dolgozni nem tudtak rendesen, vagy egyáltalán.

6-os vagyok. Érdekes amiket írsz, ebből lehet ez is, az is. Itt mi biztos nem fogjuk megmondani. Viszont írtad, hogy régen nem ilyen volt a férjed, szóval hajlok afelé, hogy ezt valami trauma hozta ki nála. Nem történt vele valami? Én is akkor csúsztam le, amikor kaptam egy idegösszeroppanást családi okok miatt. Azelőtt tudtam dolgozni, de akkor bejött az agórafóbiám is és mindennek vége lett.

Elhiszem, hogy kiborító, az én férjem is ki volt borulva, nyilván. Szörnyű nőként mondani, de én is eljutottam odáig, hogy csak ültem a koszban, mint egy szobapáfrány. Büdös - talán - nem voltam, de igénytelen és elhanyagolt igen, sokszor nálam is kimaradt egy-két napra a tisztálkodás, nőtt a hajam meg a szőr rajtam mint a gaz, bár mindegy is volt, mert úgyse mentem ki sehova. Nem takarítottam, nem csináltam semmit. Én is szartam a férjemre, ha depressziós fázisban voltam, akkor azért, ha mániásban, akkor azért. Vagy fetrengtem az ágyban és azon gondolkoztam, hogy na ma öngyilkos legyek-e vagy sem, vagy egyszerre kismillió dologgal foglalkoztam, csak vele nem. Nem jutott el a tudatomig, hogy ő húzza az igát helyettem is, ellát kettőnket, semmi nem jutott el a tudatomig, csak hogy iszonyatosan rosszul vagyok testileg, lelkileg is és nem akarok tovább élni. Azt sem akartam, hogy ő ott legyen. Nem is tudom, ez alatt az idő alatt egyáltalán volt-e szex köztünk és évekről beszélünk.

Ha a férjed tényleg depressziós, nem fog veled foglalkozni. Nem azért, mert nem szeret, hanem azért, mert rég túl van azon, hogy magán kívül bárkivel foglalkozni tudjon, ködös az elméje. K nehéz innen visszajönni, de vissza lehet, én vagyok az élő példa rá, ma már senki nem mondja meg rólam, hogy mi volt velem régebben, igényes vagyok, csinos és tisztán tartom a környezetem is. Álomfeleség lettem és tényleg imádom a férjem és viszont. Szóval vissza lehet jönni. De ahhoz akarnod kell neked is, neki is. Neki be kell látnia, hogy nem élhet így tovább, neked be kell látnod, hogy ha depressziós, hiába kérlelgeted szépen, hiába próbálsz hatni rá, neki most nem úgy működik az agya, mint azelőtt. Ezért mondtam, itt nem lehet elkerülni az orvost, segítség kell, talán gyógyszeres is.

Vagy tudtok lépni, vagy marad minden így. Máshogy nem lesz változás, ha valóban mentális beteg, akkor halála napjáig el tud dagonyázni ebben, te meg kikészülsz mellette.

Ne érezd úgy, hogy ellened beszélek, pont, hogy segíteni próbálok, mert mi már átmentünk ezen.

Azt is elhiszem, hogy nehéz rábírni az orvosra egyébként. Betegként nehéz odamenni, az ember fél tőle. Én is rohadtul féltem tőle, azért tartott 3 évig, míg elmásztam hozzá. Főleg hogy ott van annak a réme is, hogy mit tömnek majd az emberbe, mit csinálnak vele, ha elfekvőre kerül... belegondolni is szörnyű még így utólag is :(

Én megértem min mész keresztül, de itt nincs más megoldás, csak az orvos. Akárhogy veszed rá, muszáj lesz és tényleg kísérd el, ne hagyd rá, egyedül nem fog elmenni.

Nincs mit :) Igazából jó, ha néha emlékeztetem magam, honnan indultam, mert nehéz és fárasztó ezzel a vacakkal bánni, könnyebb lenne csak leülni néha.

Az a baj, hogy nem tudok neked jó választ adni, ezért is kerültem meg ezt a kérdést, én elég speciális eset vagyok, szóval ez rátok nem érvényes, bár leírhatom, hátha segít valamit.

Amikor azt a bizonyos idegösszeroppanást kaptam, a férjemnek pont sikerült anyagilag csődbe vinni minket. Onnantól úgy éltem le több évet is, hogy hiába tudtam, hogy ilyen mániás depresszióm lehet, konkrétan meg voltam győződve róla, hogy ő tehet róla, hogy rosszul vagyok. Megutáltam, pedig nem tehetett szegény semmiről. A bipoláris zavar hullámokból áll, abban az időben felváltva törtek rám a depressziós és a mániás fázisok. Depresszió alatt csináltam ugye, amit fentebb írtam, mániás rohamoknál meg rám tört a "nincs semmi bajom, jól vagyok" életérzés, összeszedtem magam, az agórafóbiám elmúlt, szereztem munkát, bulizni jártam, itthon se voltam, meggyőződtem róla hogy hurrá, mégse vagyok beteg, boldogan tervezgettem a válásomat, egész addig, amíg nem jött a következő depressziós hullám és véget vetett az egésznek. Kezdtem az egészet előlről, ördögi egy kör volt. Nem tudom, hogy azon a héten pont jól álltak a csillagok, vagy mi a fene történt, de jött pár tiszta napom, amikor egész jól voltam és világosan láttam, hogy nem a férjem őrült meg, hanem én. Én viselkedtem idiótán, ő csak tükrözte a dolgot. Amit én úgy éreztem, hogy jól vagyok és végre egyenesbe jön az életem, az gyakorlatilag mindig csak egy ilyen átmeneti beteges bepörgés volt, mégis annyi ideig félre tudott vezetni :( Akkor kerestem azonnal meg a pszichiátert. Kivételesen el tudtam menni, mert nem lettem rosszul, amikor ki kellett mennem. Ő baromi ügyesen lavírozott, rávezetett, hogy egyáltalán nem a férjem miatt van nekem bajom, hanem a betegségtől érzem folyton vacakul magam - nyilván. Én akkor megfogadtam, hogy többet nem fogom őt a magam hülyeségéből bántani, cserébe ő megtanulta a hangulataimat kezelni. Meg kellett tanulnunk őszintének lenni egymáshoz és higgadtan, tárgyilagosan fogadni minden kritikát. Én minden nap elmondtam neki, épp hogy érzem magam, ha olyan feladatra kért meg, amire aznap nem éreztem alkalmasnak magam azt is, ő meg rögtön szólt, ha kezdtem nem normálisan viselkedni vele. Kellett pár év, de megtanuluk kezelni egymást, én magamat is. Itthon már teljesen normális vagyok, odakint sajnos még rám tud törni az agórafóbia.

Sajnos a férjed fejébe nem látok, meg a kapcsolatotokba sem, de igazából neked is ezt tudnám javasolni. Azt mondtad, jobban érzi magát a férjed, ha sorozatot néz. Hátha utána megfelelő állapotba kerül. Mindenképp olyan kedvében próbáld meg elkapni, amikor kicsit magánál van, esetleg megtámogatni egy pohár borral, nekem az picit szokott segíteni, ha épp magam alatt vagyok, hátha neki is jó. Kapcsolj kedves üzemmódba, elhiszem hogy nehéz, de ha azt érzi hogy támadod, akkor csak még jobban magába csavarodik Próbálj meg tök tárgyilagos maradni, ne keverj érzelmeket a dologba. Mondd el, hogy szereted, de nem bírod nézni, ahogy napról-napra leamortizálódik, szeretnéd ha jobban lenne, menjetek el orvoshoz, elkíséred. Legyél őszinte vele, ha kell, akkor is, ha esetleg vitába torkollik a dolog.

Próbálhatod még emlékeztetni rá, hogy mennyivel jobban érezte magát, amikor még minden rendben volt vele, nem akar megint boldog lenni?

Én ennyit tudok tanácsolni, remélem sikerül valamit lépni az ügyben, csodálom a kitartásod (és a férjemét is) :(

Eszembe jutott most erről egy kísértetiesen hasonló eset.

Sok évvel ezelőtt volt egy házaspár akik akkor barátaink voltak. Volt nekik egy saját vállalkozásuk is, egy élelmiszer üzlet, és gyakran jártunk oda vásárolni.

A nő roppant csinos volt, és igényes, a férfi eléggé elhízott, de mi a pult mögött mindig jó kedélyűnek láttuk és álmunkban nem gondoltuk, hogy mekkora problémák vannak.

Ahogy jobban összebarátkoztunk velük én és a férjem, elkezdtünk kicsit összejárni, és akkor nyílt meg a nő nekem. Akkor mesélte el pontosan ugyanezeket a férjéről amit most te leírtál, és ő is azt mondta, hogy depressziós. Később a hirtelen jött barátság ezért is laposodott el, mert sok volt a családi probléma náluk, megszűntek az összejárások, majd egyszer csak a bolt is bezárt.

Később már csak hírből hallottam, hogy elváltak.

Annyit tudok, hogy a férfinál egy korábbi üzleti bukta miatt alakult ki amit nem tudott feldolgozni.

Először is azt kéne kideríteni, hogy mi a kiindulópont a férjednél, mert az mindig van, a depresszió csak okozat. Lehet ő sem tudja egymaga vissza vezetni.