Ti már akartatok öngyilkosok lenni?

Sose tennék ilyet.

Egyrészt, mert jó életem van, nincs rá okom. Ha mégis valami olyan szörnyű helyzetben lennék, hogy ezt lássam az egyedüli opciónak, akkor se tenném meg. Nem tudnám ezt tenni a családommal.

Ha életem túlságosan és tartósan eltávolodott a következő idézet teljesülésétől, akkor depressziós lettem és bevillantak olyan gondolataim is hogy bárcsak letelne már az élet.

"A boldogság ott kezdődik, amikor azt csinálsz amit akarsz, és nem azt amit mondanak."

De aztán a "Segíts magadon, Isten is megsegít" alapon tettem róla hogy szabad legyek, meg a lehető legkevésbé más vagy a körülmények uralják életem, s máris köddé vált a depresszió. A depresszió vagy a "bárcsak meghalnák" jellegű gondolatok nekem mindig figyelmeztető jelek arra hogy teljesen nem én uralom az életem. Ezért rá kell jönnöm min és változtatnom kell.

Volt egy időszak az életemben amikor szó szerint semmi nem akart összejönni. Egyetemre jártam ahol olyan hulladék volt az oktatás (már amikor meg voltak tartva az órák), hogy sokan elkezdtünk csúszni és elvesztettük az állami ösztöndíjunkat (annak ellenére, hogy sosem voltak rossz eredményeim azokból a tárgyakból amit normálisan tanítottak), érettségivel meg középfokú nyelvvizsgával nem tudtam olyan munkát találni ami elég lett volna a tandíjra meg úgy tudtam volna végezni, hogy ne kelljen ott hagynom az egyetemet. Az ebből eredő stresszelés miatt pedig tönkrement a párkapcsolatom. Apám (aki mindig is egy alkoholista, hűtlen, egoista, erőszakos idióta volt) abban az időben tette tönkre a családi vállalkozást, rengeteg adósságot csinált a családnak aminek az lett a vége, hogy kis híján mindenki utált mindenkit mert elkezdtek egymásra mutogatni a családtagok ahelyett, hogy együtt gondolkoztak volna egy megoldáson. Mivel elég egyedi vezetéknevem van, ezért mindenki tudja, hogy ki az apám és még a mai napig is vannak emberek akik már első perctől fogva elfogultak velem szemben (nem pozitív értelemben) csak az apámmal való kapcsolatuk miatt.

Elég reálisan gondolkodó ember vagyok, se optimista se pesszimista nem vagyok, de most így visszanézve se tudom, hogy tudtam volna-e valamit másképp csinálni, mert rengeteg dolog volt amit nem tudtam befolyásolni. Épp emiatt fordult meg a fejemben egyszer az öngyilkosság. De ezzel a "gond" az volt, hogy rohadtul félek a haláltól, nem, hogy még sürgessem is. Utána pedig egyik gyerekkori ismerősöm akit folyton kisegítettem anyagilag mikor neki nem volt pénzem a mi vállalkozásunk pedig még ment, felajánlotta, hogy kifizeti nekem az egyetem utolsó félévét és soha nem kell visszaadnom neki mert úgy érzi ennyivel tartozik. Ezután elvégeztem az egyetemet, munkát is találtam és az helyretett. Már csak egy új kapcsolat kell és minden visszaáll a régibe.

15 évvel ezelőtt majdnem a metró elé ugrottam. Azóta bánom, hogy nem tettem meg. Nagyon nagyon közel voltam hozzá, minden izmom az ugráshoz feszült és a mai napig nem értem, miért nem engedtem magam, de bánom. Azóta se kerültem ennyire közel hozzá.

Az okokat hosszú lenne leírni, egész anyámék kapcsolatáig kéne elmagyarázni, több oldalas novellát nincs kedvem (sokadjára) írni.

Igen, még a gimiben, és az érettségi utáni időkben, kb egy évig. Nagyon egyedül éreztem magam és az önbizalmam is valahova a béka s*gge alá csökkent az évek alatt. Mardosott az érzés, hogy elvesztegettem a legszebb éveimet és ez már úgysem lesz jobb később.

Szerencsére sikeresen túl tudtam lendülni rajta, és ma már nem tennék ilyet. Szégyellem magam, amiért anno ilyeneken filóztam, ugyanakkor ha visszagondolok az akkori énemre, pontosan vissza tudom idézni az akkori érzéseimet, amik kínoztak. Szóval nem felejtettem el, hogy miért voltam olyan, amilyen, a különbség csak az, hogy ma már javultak az életkörülményeim, felfedeztem egy csomó lehetőséget amikkel tudok élni, és visszatért belém a remény.

25/F

Én is voltam már zokogva, szoruló hurokkal a nyakamban.. magány, egészségügyi probléma, kilátástalanság. Aztán hirtelen felhívott egy cimborám, mintha csak megérezte volna. Nem is akart semmit, csak érdeklődött, hogy mi újság, csendes vagyok újabban. Soha nem történt ilyen a 29 életévem alatt, azóta se, senki részéről, és pont akkor abban a pillanatban jön egy ilyen hívás. Nem mondtam el neki, hogy épp a radiátoron lógok lassan elvesztve az eszméletemet. Viszont adott annyi lelkierőt, hogy meggondoljam magam és visszatámaszkodjak.

Azóta már valamennyivel jobb a helyzet, és örülök, hogy nem tettem meg. Párkapcsolatom nem valószínű, hogy valaha is lesz már, de egyre jobban sikerül ezzel a gondolattal együttélnem. Próbálok a karrierre koncentrálni és új dolgokat kipróbálni, eltengődni valahogy idős koromig.