Mit tehetnék, hogy bepótoljam a kimaradt kamaszkorom? Mit kezdjek az életemmel?

Egy nagyon fruszrált 26 éves fiatal férfi vagyok. Gyakorlatilag kamasz vagyok, akként is élek. Nem nőttem fel, olyan, mintha kimaradt volna 10 év az életemből, és ezt most szó szerint kell érteni. Ért pár olyan élmény kiskamasz koromban, aminek hatására azt hiszem, megakadtam a fejlődésben, és tudtam többé önmagam lenni. Megutáltam magam, megszűnt az önbizalmam, bezárkóztam, magamra maradtam a problémáimmal. A barátaim felé se voltam őszinte, gyakorlatilag senkinek nem mutattam meg a valódi énem, csak gyűjtöttem a frusztrációt, haragot, szorongást. Nem tudtam ezzel mit kezdeni, mert a családunkban kb. nulla a kommunikáció, a szüleim a munkájuk miatt alig voltak otthon. Teljesen kimaradtak nekem a közösségi életre, szárnypróbálgatásra, új dolgok kipróbálására szánható évek. Így utólag azt mondom, hogy egy csoportterápia és egy nagyon megértő, nagyon türelmes, de következetes apa kellett volna nekem.

Az utóbbi éveimben is végig szerencsétlenkedtem. Gimi végéig brilliáns tanuló voltam, utána elvesztem, mivel nem alakult ki az egyéniségem és önálló döntéseket se volt miből hoznom. Mint írtam, elvesztettem valahol 13 éves korom körül önmagam, és utána már mintha egy szelleméletet éltem volna, amiben nem voltam jelen. Ezért nem tudtam pályát választani se. Most pedig ott tartok, hogy van egy diplomám, amit alig bírtam megcsinálni, mivel utáltam, amit választottam. A szüleim eltartanak, dolgozni csak mellékállásban dolgozom. Nem akarom befejezni a tanulást, mivel úgy érzem, még nem is voltam igazán diák. Csak mostanában kezdem átérezni, mennyire nem voltak önazonosak a döntéseim, és tudom magamról, hogy ha újra össze tudnám rakni magam, akkor a választott pályán a legjobb lehetnék. Az eszem megvan hozzá, de borzasztóan instabil vagyok érzelmileg. Pl. rettegek attól, hogy már most kifutottam az időből. És tudom, hogy mindenki azt fogja írni, hogy nőjek fel, helyezkedjek el, ne álmodozzak, de egyszerűen nem tudom elmagyarázni, hogy mennyire fáj belül az, hogy egy napig se éltem még a saját életemet, a saját vágyaim szerint. Nekem ez így nem megy. Minden napom ugyanúgy telik, egyedül vagyok, a barátaim már mind dolgoznak meg párjaik vannak. Csak én keresgélem még kamasz módjára magam. Semmi másra nem vágyom, mint egy kis figyelemre, és hogy legyen egy jó csapat, ahol megismernek és elfogadnak a hibáimmal együtt és szeretnek. És találjak egy hasonló lányt, aki elfogad és akivel keresztülvergődhetek ezen az egészen. De úgy érzem, még mindig ugyanott vagyok, mint 15 évesen, és nem kellek senkinek. Nem bírom ezt az életet, nem látok jövőt, és egyre közelebbnek érzem az öngyilkosságot. Pontosabban egyre kevésbé látom be, miért ne tegyem meg.