Egyszerűen undorodom az emberiségtől, maximálisan lenézem. Mit tehetnék? Tényleg az emberiséget egy halmazállapotra nézem.

Nem vagy egyedül. Bár én nem látom ilyen borúsan a helyzetet, mert szerencsére van pár ember az életemben, akik fontosak nekem, ha nem lennének, akár én is lecsúszhattam volna ebbe a tudatállapotba.

Az jut eszembe, hogy olvastam arról, hogy ez a fokozódó nihilizmus egy tendencia a mostani, modern világban. Talán Jordan Peterson beszélt erről (egy kanadai pszichológus professzor). Javaslom az ő videóit megnézésre a Youtube-on, nagyon sok konkrét, hasznos tanácsa van, főleg férfiak számára (én nő vagyok, de így is csomó mindennel egyetértek, amit mond).

Ha az angol nem megy magas szinten, az sem gond, sok videójának már van magyar felirata, csak akkor a youtube keresőbe azt is be kell írni a neve mellé, hogy "magyar", és kidob csomót.

Az a baj, hogy megcsinálsz olyan dolgokat, amiket nem akarsz.

Nekem ha nincs kedvem közösségbe menni, akkor nem megyek, és akkor nem érzek utálatot sem.:)

"minél kevesebbet kelljen kommunikálni. Ideges vagyok, ha mással kell beszélnem"

Én ilyenkor be se kapcsolom a telefont.

" hogy az "elfogadásukat" megnyerjem"

De minek?? :D

Hagyd ezt abba és megszűnik a gondod!:)

A populáció jelentős része átéli ezt kamaszkorában. Én is, a barátaim is. Ilyenkor eszmél rá az ember a világ minden gonoszságára és igazságtalanságára, ez nyilván rosszul érinti az érzékenyebb lelkületűeket. És akkor még ott van a szakmaválasztás bizonytalansága is, ami kegyelemdöfésként hat azokra, akik totálisan nulla motivációval rendelkeznek. Mivel semmit sem akarsz igazán, könnyen feladod, ha egy kis nehézség ér. Legyen itt szó barátkozásról, önállóságról, karrierről, párkapcsolatról vagy családról.

Ha változtatni akarsz a dolgon, akkor bizony küzdeni kell. Küzdeni kell magaddal. Be kell látni, hogy nem minden ember rossz. Nem mindenki azért mosolyog rád, mert hátsószándékai vannak. Ez az egész eltúlzott emberutálat az önbizalomhiány kompenzálására kialakult védelmi funkció. Azonban pont ezzel vágod el magad mindenkitől. Ha valaha boldog akarsz lenni, muszáj lesz visszavenni az önsajnálatból és végre nem egyfolytában búvalb***ott arccal elszúrni azok kedvét, akik barátkozni szeretnének veled. Természetesen el lehet panaszolni az aktuális problémádat nekik (amit amúgy brutálisan felnagyítasz), de nem szabad, hogy erről szóljon a barátság. Hosszú évekig szenvedtem egy barátnőm súlyos depressziójával, miközben magam is egzisztenciális krízisen estem át. Borzalmas és irritáló volt még úgy is, hogy teljesen megértettem, mit érez. Hogy miért? Mert én 1-2 év depresszió után eldöntöttem, hogy teszek magamért és ha tetszik nekem, ha nem, igyekszem mindig reálisan látni a problémákat és nem túlreagálni. Elmondtam másoknak, ha bántott valami, de csak röviden, tényszerűen, egy kis felháborodott káromkodással megspékelve. Nem vártam meg, amíg az önsajnálat elborítja az agyam és savanyúképű vinnyogógéppé válok, aki mindenki hangulatát kinyírja. Elmondtam nekik gyorsan, meghallgattam a véleményüket, lezártam a témát egy pozitív mondattal és belekezdtem egy másik, vidámabb témába. Senkit nem zavart így, hogy panaszkodtam. A humoros beszélgetések maradtak meg bennük és továbbra is keresték a társaságom. Eközben a barátnőm 8 évig nyomta a folyamatos társasági depressziót, mindenen megsértődött, mindenkit kritizált mindenért. Magát a legjobban. Mondhattam neki akármit, nem hallgatott rám. Hiába meséltem a technikám, hogy megállítom magam, mielőtt lesüllyednék, meg sem próbálta leállítani magát soha. Egyszerűbb volt a nonstop önutálatot nyomni, utána meg sírni, hogy őt senki sem kedveli annyira, mint engem. Eközben a valóságban minden körülötte forgott, egésznap azon voltunk, hogy őt boldoggá tegyük. De ő csak azt hajtogatta, hogy mi csak vígasztalni akarjuk, mert ő buta, csúnya és népszerűtlen, míg mi mindenben sikeresek vagyunk. (Ami megint egy qrva nagy túlnagyítása a valóságnak az agyában és nem igaz.) Rettentően lefárasztott szellemileg és érzelmileg ez a folyamatos harc magammal és közben még vele is. Tudod, hogy mi segített rajta? Az önálló sikerek. Amikor egyetemre ment, életében először nem voltak ott mellette fizikailag a barátai. Az, hogy vette a bátorságot és egyedül egy idegen helyre ment, ott képes volt jól teljesíteni a segítségünk nélkül és még össze is tudott barátkozni új emberekkel, olyan önbizalom-boostot adott neki, hogy 1 év alatt teljesen megszüntek a depressziós tünetei. Pedig aztán nem lett ám 100%-ig tökéletes az élete! Ugyanúgy ott voltak a családi és anyagi problémák, továbbra sem sikerült párkapcsolatot kialakítania és a külsejével se volt túlzottan elégedett. Mégis ennyit számított az érzés, hogy bizony igenis ér ő is valamit.

Szóval én úgy gondolom, hogy ez a dolog orvosolható nálad is. De ehhez leginkább saját magadat kell motiválnod. A pszichológus csak annyiban tud segíteni, hogy felteszi a kérdéseket, amiket magadnak kell megválaszolnod, amíg meg nem találod a megoldást a problémádra. Én azt tanácsolnám, hogy mindig kérdezd meg magadtól: "Tényleg akkora a baj, mint ahogy azt én érzem vagy csak túlreagálom?" A válasz mindig az, hogy túlreagálod. Évek múlva visszagondolva eszedbe fog jutni, hogy milyen állati jelentéktelen dolgok miatt voltál képes ekkora letargiába esni. Nyugodtan lehet sírni, káromkodni, mérges naplóbejegyzéseket írni vagy kirajzolni magadból, de évekig rágódni múltbéli sérelmeken hatalmas butaság és csak akkor lehet leszokni róla, ha tudatosan irányítod a gondolataidat. Időbe telik, de értelmes srácnak tűnsz. Nem hinném, hogy ne lennél képes szellemileg rá, hogy megtanuld uralni a gondolataidat.

"esetleg tud valami megoldást, hogy ki lehessen lépni a mókuskerékből" Pszichológus szakember felkeresését javaslom. Ó, nem tartalak bolondnak, kedves Kérdező, ne érts félre! Épp csak a megfelelő szakember nagyot tud emelni az életminőségeden.

Jó döntést kívánok.

De azért mégis vicces, hogy az egész emberiségtől undorodsz és emberekhez fordulsz segítségért.

Nem kevernèm össze a félelmet az utálattal, bár előbbiből alakulhat ki az utóbbi, de jobb ha tudatosítod magadban mikor mit érzel.

A többiek jól írták, el fog ez múlni. Tenni is kell érte, de magától is javul majd a helyzet.

Nem gondolom hogy minden ember rossz érdekember, mindenkinek jár egy esély arra hogy megismerjék mielőtt ilyeneket mondanak róla. Az viszont igaz, hogy néha az ember szembesül a világ gonoszságaival, és az a normális hogy ez bánt téged. Te is egy olyan ember vagy aki tehet ez ellen. Azzal hogy nem követed a rossz mintát, hogy mersz szembe fordulni azzal ami szerinted nem helyes.