Ti hogy bírjátok a magányt és a társadalom "elvárásait"?

Egy családtaggal tartjuk a kapcsolatot. Ha jót mesélnék, félbeszakít, nincs türelme végighallgatni, ha rosszat (zömmel ugye a munkahelyemről), akkor lehurrog, hogy minden munkahely rossz, mindenhol vannak idióták.

Persze ő a saját életéről és munkájáról órákat beszél.

A barátaim zöme szintén magáról beszél. Ha én panaszkodnék, lehurrognak, prédikálni akarnak vagy kéretlen tanácsokat adni, vagy egyszerűen szavamba vágnak. Én persze hallgassam őkeg el órákon át. Rólam 3 mondat, róluk egy fél este. Tisztelet a kivételnek, mert előfordul fordítva, de pont azokkal, akikkel ritkábban találkozom.

Rám nehezedik egy nagy nyomás a családtagomtól, munkatársaktól, barátoktól, ha kínomban ide írok kérdést, a válaszolóktól is, hogy fogadjam el a munkámat, ne szóljak egy rossz szót se csak dolgozzak és jól. Fogadjam el, hogy magamról nem beszélhetek, döntéseimhez nem kérek segítséget (na olyankor bezzeg kellene a tanács), nem panaszkodhatok, de általában jókat se mondhatok. Mindig pörögjek, mindig legyek jó kedvű, hallgassak meg másokat és lelkesedjek a jó híreikért.

Kussban képezzem magam, viseljem el, hogy soha de soha nem pihenek (nem igaz, tegnap (vasárnap) fél órát pihentem alvás előtt.

Mindig legyek pozitív, sohase sírjak stb.

A kritikákkal nem szűkszavúak.

Amúgy azt se tudják, mit dolgozok, mit érzek, hogy vagyok... Ha ez utóbbiból egy kis infó is csepeg hozzájuk, be akarnak nyugtatózni (megtörtént eset).

Azt is érzem, hogy bármit érek el, az nem elég és/vagy leszólják.

Bocsi, hogy kusza, csak rossz a kedvem és melóban írok, telóról.

Igeen, vállalom, hogy ha és amennyiben elmaradok a csoporttól,nekem kell a főnök szemébe néznem. Nem szoktam amúgy elmaradni.