Mit csináljak, hogy ne legyenek öngyilkos gondolataim?

"Igazából, ha belegondolok abba, hogy én itt élek ezen a földön, hogy majd lesz egy párom, majd le kell feküdnöm vele, lennie kell egy gyerekemnek, meg kell öregednem és stb..." Nem kell, csak élj úgy ahogy tetszik.

A gondolatokat meg hagyd figyelmen kívül (ne is engedd az agyad reagálni rá, fel se ismerd, hogy ez egy ilyen gondolat) és el fognak múlni (az agyad megtanulja, hogy irrelevánsak).

Ha úgy érzed, hogy nem megy egyedül, kérj segítséget orvostól.

"A boldogság ott kezdődik, amikor azt csinálsz amit akarsz, és nem azt amit mondanak."

A fenti mondatnak az ellenkezője is igaz, vagyis ha nem lehetsz szabad, ha társadalmi, iskolai, munkahelyi, számlafizetési és egyéb elvárásoknak kell megfelelni, az is szülhet öngyilkos gondolatokat. A verembe esett állat is hasonlóan érezhet, persze neki tényleg nincs szabadulás. De nekünk embereknek azért van.

A japánoknál is gyakoriak az öngyilkos gondolatok. Nekik a munkahelyi megfelelési kényszerek okozzák.

Magyarországon meg az a jelenség is hozzájárul, hogy az emberek egymás lenyomásával, lekezelésével, megalázásával, átverésével próbálnak érvényesülni.

Időnként nekem is támadnak ilyen gondolataim, de csak pillanatnyi érzésektől vezérelve. Nem hiszem, hogy valaha is képes lennék szándékosan kárt tenni magamban, pedig néha nagyon mélyre zuhanok...Túlságosan monotonnak érzem az életemet, mint egy állandó körforgás, semmi válzozatossággal. Hétköznap délután negyed 3-ig iskolában vagyok, utána egyből jövök haza, mert nem tudok mást tenni, nincs kivel elmennem például meginni egy forrócsokit vagy 2 órát eltölteni a moziban. Tartalmas, izgalmas napok helyett mind csak üresek vannak számomra. Ráadásul szinte minden nap szorongok, idegeskedek valamin, általában iskolával kapcsolatos dolgokon. Mostanában tanulni sincs semmi erőm, ezért előfordult, hogy egy-egy napot itthon maradtam, mivel egyest nem szerettem volna kapni. Szüleim kicsit kibuktak rajta, de mindig hamar felhagynak a mérgelődéssel. Az ottani közösséget sem szeretem, mindig feszélyezve érzem magam és utálok megszólalni a többiek előtt. Kicsit szeszélyes természetű is vagyok, sokszor egyik pillanatban így vélekedek valamiről, a következőben meg már teljesen máshogy. Szerintem nem lenne könnyű együttélni velem, ezért is gondolok bele sokszor, hogy milyen lenne egyedül élni és folyton oda lyukadok ki, hogy borzalmas... Szeretem az egyedüllétet és a csendet körülöttem, de biztosan hamar begolyóznék, ha nem tudnék senkihez sem szólni, nem tudnám kivel megosztani az érzéseimet, gondolataimat... Másrészről pedig egyre jobban zavarnak a felém irányuló felnőtt korral járó elvárások, hogy önállósodjak, intézzek el mindent egyedül... A legjobban talán ezek veszik el mindig az életkedvemet. 18/L

(Elnézést, ha valaki csak felesleges siránkozásnak veszi a hozzászólásomat. Jól esett ezt mind kiírni magamból.)