Azt akarom, hogy végre velem is törődjenek. Hogyan? Mit rontok el?

Tudom, hogy ez most nagyon önzőnek és akaratosnak hat, de ez van, ezt érzem és nem tudok vele mit csinálni, mert erre vágyom. Azt szeretném, ha végre lenne legalább egy olyan ember az életemben, akinek fontos vagyok, aki szeret, aki foglalkozik és törődik velem.

A családommal és a barátaimmal csak ritkán találkozok-beszélek, mert más-más városban élünk/tanulunk. Viszont, ha őszintén belegondolok, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy igazából tőlük sem feltétlenül kaptam meg mindent, amire vágytam. Mármint érzelmileg. A szüleim is szeretnek, mindent megadtak nekem stb., de ők nem olyan típusú emberek, akik nyíltan és őszintén ki tudják mutatni az érzelmeiket. Erről ők nyilván nem tehetnek, nem is haragszom rájuk vagy bármi ilyesmi, de valahol van bennem egy hiányérzet emiatt. A barátaimat pedig már pici korom óta ismerem, együtt nőttünk fel és mindent tudunk a másikról, nagyon jókat szoktunk beszélgetni, elmegyünk ide-oda stb., tehát felszínesnek éppen nem nevezném a kapcsolatunkat... de nekem ez megint nem elég, főleg, hogy csak ritkán van rá alkalmunk.

Próbáltam és próbálok ismerkedni, barátkozni új emberekkel, de eddig nem jártam nagy sikerrel. Eleve csomóan elutasítóak és nem nyitottak erre, sokan csak érdekből próbálnak kapcsolatokat kialakítani (pl. tipikus, hogy csak akkor talál meg, ha kell neki valami pl. jegyzet). Többeknél pedig olyan érzésem van, hogy nem kapok semmit, és ez már nem egy egyszeri dolog, szinte mindig ugyanazokat a köröket futjuk le. Mindig én vagyok az, aki segít, aki elkísér, aki tanácsot ad, aki meghallgat, aki megnyugtat, aki elmagyaráz, aki megmutat, aki meghív egy kávéra, aki kölcsönad egy könyvet, aki megkérdezi, hogy "milyen volt a napod" stb., de cserébe nem kapok semmit, max. jó esetben annyit, hogy "köszönöm, sokat segítettél", de néha még ennyit sem... Én szívesen segítek másoknak és alapvetően empatikusnak, segítőkésznek, jószívűnek tartom magam és egyáltalán nem arról van szó, hogy én csupán azért viselkedem így, mert pl. valamilyen érdekem fűződik hozzá vagy viszonzást várok, hanem szimplán ilyen személyiség vagyok. Ugyanakkor már kezdek besokallni és úgy érzem, mintha valami közösségi szeretet szolgálat lennék. Nekem is jól esne, ha valaki megkérdezné, hogy mi újság/hogy vagy/segíthetek valamiben, ha valaki meghallgatna, ha valaki meghívna egy szelet sütire, ha valaki megölelne, ha valaki rám mosolyogna stb., mert már meg sem tudom mondani, hogy utoljára mikor történt ilyen. Hiányzik és úgy érzem, hogy én senkinek sem jelentek semmit, senkinek sem vagyok fontos, senki sem törődik velem és ez már lassan kihat az egész közérzetemre és egyre rosszabbul viselem. Viszont nem tudom, hogy mit kellene tennem, hogy ez változzon.