Miért vannak ilyen gondolataim? L

A családtagjaim eléggé semmibe vesznek, kiskorom óta azt hallgatom a szüleimtől, hogy hülye vagyok, értelmi fogyatékos, életképtelen, stb. A legjobban az anyám terrorizált lelkileg, sokszor a fejemhez vágta, amikor mondjuk apámmal összevesztek, hogy miattam veszekedtek megint (pedig volt, hogy halottam, anyagiakról volt szó), meg ahol én ott vagyok, ott mindig csak veszekedés van. Van egy nővérem, akinek van egy gyereke (11 éves) és még az is úgy beszél velem, mint egy kutyával, simán leidiótáz, lehülyéz, meg néha csak így elmegy mellettem és odaszól valami olyasmit, hogy jó nagy belem van, vagy jó vastagok a combjaim. Pedig ő kb 150 cm-hez majdnem 70 kiló, én meg jóval vékonyabb vagyok nála.. De ha én szólok vissza neki valamit, hogy pl. nézzen tükörbe és azután pofázzon nekem, vagy az ő anyja vagy az enyém egyből a védelmére kel. Ma pl. azt csinálta, hogy leültem a kertben egy padra, erre leült mellém és elkezdett csapkodni, mire rászóltam, hogy fejezze be, erre csak azért is folytatta, legalább 6-szor szóltam neki amúgy, de nem hagyta abba, én meg végül megelégeltem és egy hatalmasat rácsaptam a karjára, de nem hiszem, hogy annyira fájt volna neki, mert csak ott vigyorgott. Anyám meg látta (persze azt is végignézte, ahogy ő csapkod engem, de arra semmit nem mondott, minek az) és odarohant hozzám és elkezdett magyarázni, hogy ha még egyszer kezet emelek a gyerekre, úgy orrbaver, hogy ottmaradok. Aztán annak a kölyöknek mondta, hogy hagyjon ott engem, látja, milyen hülye vagyok, hozzám se lehet szólni, minek jön a közelembe, meg ilyesmik.

Szóval nagyjából szerintem felvázoltam a családi helyzetemet. És a lényeg, hogy mostanában egyre gyakrabban vannak szuicid gondolataim, amikor így sértegetnek, legszívesebben a szemük láttára vágnám fel az ereimet, hogy bűntudatuk legyen, amiért így viselkednek velem. De olyan is volt már, hogy azon gondolkodtam, amíg dolgoznak, felakasztom magam és csak a holttestemre találnak majd rá. Akkor talán felfogják, hogy nem beszélhetnek így egy emberi lénnyel következmények nélkül. Eddig valahogy mindig megállított valami attól, hogy bántsam magam, sokszor félek, hogy fájni fog, vagy eszembe jut, hogy ha meghalnék, ki etetné meg simogatná a cicáimat, ugyanis ők az egyetlenek, akik szerintem szeretnek.

De úgy érzem, egyre kevesebb dolog köt ide.

Gondolkodtam már szakemberen is, de valamiért félek elmenni, mert lehet, ha elmesélem neki, miket mondanak itthon a családtagjaim, nekik adna igazat, ahogy eddig mindenki.

Szerintetek is nekik van igaza? És ha megölném magam, bűntudatuk lenne, esetleg szégyellnék magukat?