Miért vagyok ennyire szánalmas?

Röviden a történetem:egykeként nőttem fel elég nagy szegénységben.Apám minden pénzünket elitta,anyám a mai napig hiteleket törleszt emiatt.Pár éve meg is halt, a mája nem bírta tovább.Sajnos a szegénység ellenére,anyukám igencsak elkényeztetett,hogy kompenzáljon apa miatt.Kiskoromban mást se hallottam csak a veszekedést,amitől túlságosan magamba fordultam és próbáltam titkolni az otthoni helyzetet az iskolában.Soha senkit nem tudtam áthívni magunkhoz,egyrészt mert szégyelltem apám másrészt sose csinált semmit a házon és mindig el volt hanyagolva amit nagyon szégyelltem.Tiniként is zárkózott voltam,totál önbizalomhiányos.Érettségi után kicsúszott a lábam alól a talaj,nem tanultam tovább,hogy anyának besegíthessek anyagilag. De olyan munkáim voltak,főleg gyárakban,ahol egy idő után nem bírtam.Utólag belegondolva bírhattam volna,de sose tudtam magamért kiállni,aztán irodában is dolgoztam de kevésnek éreztem magam ott.Pedig nem vagyok hülye,de inkább elmenekültem mert nem éreztem jól magam. Nem tudtam mihez kezdjek az életemmel az éveim meg csak teltek.Belementem borzasztóan rossz kapcsolatokba,ahol hagytam magam kihasználni.Csak olyanokkal jártam akik szinte élvezték hogy rángathatnak kedvük szerint.Nem tudom miért nem volt erőm nemet mondani nekik.Bármit megtettem volna a szeretetért. Az egyik nagy szerelmem miatt,akinek nem kellettem,már az öngyilkosságon gondolkoztam.Egy helyen dolgoztunk és annyira szerettem hogy inkább felmondtam,képtelen voltam elviselni hogy mindennap látom. Hónapokig ki sem mozdultam a házból és nem is dolgoztam ezidő alatt. Aztán összejöttem egy nárcisztikus férfivel,aki ha nem úgy volt ahogy ő akarta,nagyon csúnyán lealázott mindig. Utána jött egy srác aki viszont a tenyerén hordozott,de valahogy (nem tudom az okát)nem tudtam beleszeretni,pedig vágytam olyan kapcsolatra ahol megbecsülnek. A legutóbbi volt a legrosszabb. 1,5 év távkapcsolat,a srác több diplomás,viszont sose szeretett igazán,csak kellemes időtöltés voltam neki. Ráadásul ivott is,én mégis nehezen szakadtam ki ebből.Sőt,igazából ő szakított velem.De ezek után még elhívott magához külföldre pár napra,amire igent mondtam de később meggondoltam magam és nem mentem,mert tudtam hogy szar lenne az egész és semmi értelme.Viszont mikor így először nemet tudtam mondani,nagyon megviselt valahogy. Elkezdtem az egyetemet kétszer is,egyszer egy gazdaságit pedig tudtam hogy nem vagyok jó matekból,de az exemre hallgattam hogy azt csináljam mert sok helyre jó. Később az eü-t is megpróbáltam de érzelmileg nem bírtam el amiket ott láttam. Próbáltam megfelelni a családi elvárásoknak is,hogy legyen egy diplomám pedig sose tudtam igazán mit akarok. Nekik nem ismondtam el hogy passziváltam. Tudom,hogy nincs kitartásom és én tehetek az elcseszett dolgaimról,de mitől van az,hogy annyira sem szeretem saját magamat,hogy küzdjek? Meg miért rendelem alá magam másoknak? Sokat sírok ezeken a dolgokon,pedig ez se jó,de annyira érzékeny vagyok hogy bármi képes kibillenteni. Viszont így nem élhetek tovább,változtatni akarok de nem tudom hogy kezdjem. Aki volt már hasonló cipőben,tud tanácsot adni? Mivel kezdjem el,hogyan legyek magabiztos és kitartó?