Vèlemènyed szerint, mièrt elègedetlen az ember?

Az emberek többségének egy dolog kell: Mindigtöbb.

Ez az elégedetlenség fő oka.

Ez a pénz hatása. Abban tévedsz, hogy mindenük megvan mert pont hogy nem. Minél több pénze lesz az embernek annál jobban elmegy az esze, és nem éri be az átlagos dolgokkal, hanem túlzásokba megy, elkezd költekezni, és egyszer csak rájön hogy elfogyott. Tegyük fel ha te most kapnál 100millió ft-ot külföldről ismerősödtől, akkor te mit csinálnál? Élnéd tovább az életed dolgoznál ugyanúgy, se új kocsi, se új ház semmi, csak megélhetésre költenéd? Azok akik gazdagok, és panaszkodnak teljesen más világban élnek, nekik mindenből a minőségi kell, mivel ők megtehetik, és a minőséget meg kell fizetni rendesen. Szerény gazdag embert nem lehet látni.

De ez csak az én gondolatom, persze ez lehet máshogy van, de abban teljesen biztos vagyok, hogy mindene nincs meg senkinek se. Az az ember nem született még meg, akinek mindene meglenne, mert ez az élet nem csak tárgyakról szól, hanem az emberek lelki világáról is, amibe mindenkinek hiányzik valami. Például az enyémből a szeretet.:)

Mert látják, hogy milyen luxusban él mindenki, ami mögött sokszor ugyan nincs valóban pénz, csak a látszat, de akkor is az emberek azt gondolják másoknak mindenük megvan, nekik meg akkor ugye semmi. Céges autó, hitelből vett ház, stb. stb. Ez mind tulajdonképpen nem a tied, de külső szemlélő azt gondolja, hogy saját tulajdon.

A másik fele, hogy senki nem kérkedik a szűk környezetében vagyonával, mert nem akarja magára felhívni a figyelmet, inkább gyengébbnek mutatja magát, hogy ne irigykedjenek rá, ne ő legyen a középpontban, hogy na "Ez annyira jól él, hogy még csak nem is panaszkodik".

Ráadásul ez az ország a kommunizmusból, szocializmusból jött, ahol mindenkinek ugyanannyija volt, különben megszóltak, feljelentettek, besúgtak, tehát ezt tanulták a szüleid anno, hogy inkább panaszkodj, mintsem, hogy kibeszéljenek.

Meg hát akik összeadócsalták a vagyonukat, nem fognak kérkedni, hogy nézd mi mindenem van.

Van ez a román kereskedő szindróma. Amikor jöttek ide árulni mindent, tele vannak pénzzel, csak abból tud árut venni logikusan, pörgetni a boltot, de folyamatosan panaszkodik, hogy jajajaj semmi pénzem csak adósságom, miközben árukészletben, meg kintlevőségben milliós vagyonuk van.

Ez egyfajta önsajnáltató lélektani politika, hogy szép csendben haladni előre, és nem feltűnősködni, addig is azt szapulják aki tele van.

Ez magyar népbetegség. A panaszkodás, a önsajnáltatás, mindig mindent rossz színben látni, mindenért nyavalyogni.

Szinte olyan gyakori, mint a fogszuvasodás vagy a magas vérnyomás.

Én röhögök az ilyen embereken és amennyire lehet, messzire elkerülöm őket.

Olyan is előfordult, hogy megmondtam valakinek: "Az kéne neked, hogy háború legyen itt, lerombolják a házadat, elvigyék, felgyújtsák mindenedet, családodat legyilkolják; aztán akkor rájönnél, hogy mennyire lehetett volna örülni a mostani a helyzetednek."

Legtöbb ember csak akkor veszi észre, mennyi mindennek lehetne örülni, ha már elveszítette azt.

Az ilyen ember végigéli panaszkodásban, boldogtalanságban az életét, én meg végigélem mosolyogva, örülve az élet szépségeinek. Szerinted melyikünk jár jobban?

Mert nem tanulták meg megbecsülni a dolgokat.

Van egy mondás, ha nehéz helyzetben vagyok, mindig erre gondolok: "Ha élelem, fedél, ruha meg van, a többi ajándék"

Volt idő, amikor nagyon szegény voltam, akkor az tartotta bennem a lelket, hogy amikor láttam az utcán egy hajléktalant, arra gondoltam: de nekem van lakásom! (még ha nehezen is tudtam fenntartani)

Ha megyek az utcán és látok egy embert tolókocsiban, láb nélkül, akkor hálás leszek, hogy van lábam.

Mielőtt félreértenétek: nem más nyomorától leszek boldog, hanem eszembe jut, hogy milyen jó nekem és ez rosszabbul is lehetne.