Az ember sosem azt kapja az élettől, amit akar, vagy csak én vagyok túl elégedetlen?

Azt hiszem, egy külső szemlélő számára kifejezetten sikeres embernek számítok (legalábbis ezt tapasztalom). 20 évesen két munkahelyem van (a főállásomban simán keresek havi nettó 150-200 ezret, és szeretem is, a másodállásom művészi tevékenység, és egyenesen a hobbim). Teljesen függetlenül élek saját albérletben az egyik legnagyobb városban, azt teszem, amihez és amikor kedvem van.

Szépnek és okosnak tartanak, a férfiak bomlanak utánam, és rengeteg igazi, régi barátom van, akik számtalanszor bizonyították, hogy őszintén szeretnek. Tehetséges vagyok, tele lehetőségekkel és életszeretettel.

Csakhogy... igazából ez csupán kívülről látszik ennyire szépnek. Azért élek egyedül, mert annyira rossz gyerekkorom volt, annyit bántott a családom, hogy az első alkalommal elmenekültem otthonról és most szinte nem is tartom velük a kapcsolatot.

Azért keresek ilyen jól, mert már másfél éve dolgozok az iskola mellett vakulásig, csakhogy egyszer tudjam majd fizetni az egyetemet, tekintve, hogy senki nem támogat.

Épp azért, mert majd megszakadok a suli/2 munkahely párostól, alig van szabadidőm, és csak keveset tudok a barátaimmal tölteni, arra meg gondolni sem merek, hogy legyen valakim, mert mikor...? És közben szenvedek a magánytól esténként, mikor fáradtan beesek a takaró alá.

Nem mondom, hogy boldogtalan vagyok, mert nem, élvezem a szabadságot és az anyagi nyugalmat, de gyakran érzem, hogy én nem ezt akarom valójában, egyáltalán nem.

Egy szerető családot akarok, aki mellettem állna, azt, hogy egyetemre mehessek továbbtanulni, és ne azon agyaljak hó közepén idegesen, hogy elfelejtettem-e befizetni a számlákat, hanem hogy sikerültek-e a vizsgáim. Nem száz férfit akarok, aki imád, csak egyet, akire van időm és akit szerethetek. Nem azt, hogy népszerű legyek, és sok meghívást kapjak, amit le kell mondanom, hanem hogy legyen több időm azokra a barátaimra, akik vannak.

Olyan furcsa... én vagyok az elégedetlen? Én gondolok rosszul valamit?