Van reményem még? Rossz döntések.

Először is kihangsúlyoznám annak,aki olvassa véletlenül,hogy a gyk bő népességével ellentétben nem rinyálni jöttem, egyszerűen sorstársakat, volt sorstársakat, vagy olyan embereket keresek, akik meghallgatnak, és érdemi reakcióval tudnak szolgálni.

Álláskereső vagyok, fiatal. Most, 23+ évesen megyek dolgozni, részmunkaidőben. Tudom, hiba másokat felhozni példának,de nem irigység miatt, egyszerűen későnek érzek mindent, alapvetően is későn érő vagyok, nagyon. Lényeg a lényeg, érettségi óta végeztem egy hasztalan okj-t, ahol nem tudok elhelyezkedni, és bár értelmes vagyok, kulturált kinézettel, nagyon barátaim nincsenek, akik által tudnék találni rendes munkát, végzettségem meg főleg. Most fogok először dolgozni életemben, ott is részmunkaidőben, eladóként. Viccen kívül, semmi más munkahelyet nem tudok találni, nyilvánvalóan meg vannak az indokok rá, amiket meg is értek, de sokszor érthetetlennek találom. Próbálok majd estire menni a későbbiekben, de nem nagyon érdekel semmi, maximum találgathatok. Egyetemre mehettem volna, de csak a "büfé szakokra". Tudom, most 1-2 ember, aki ezeken a szakokon végzett, felkapja a fejét, és már támadna is meg, de előtte (most már utána) elmondom, hogy nekem személy szerint nincs bajom ezekkel a szakmákkal, de szerintem mindenki tényként kijelentheti, hogy a mai világban nem sokat érnek, sőt. Nem mentem egyetemre, az OKJ-s életet választottam, az OKJ-k büfészakán (nem részletezem, elég egyedi szak, talán rájönne valaki, hogy ki vagyok), ami nekem a nagy szerelmem, csak és kizárólag azért végeztem el, nem azért, mert annyira keresett lenne. A tanítás pocsék volt, alig tanultam valamit, csak egy papírt nyomtak a kezembe a végén, amihez semmiféle teljesítmény nem kellett, és a kutyának se kell. Már előtte, de közben főleg kialakult egy elég erős depresszió, ami az egyik fő oka a sorsomnak. Hálás vagyok,amiért a szüleim támogatnak, van tető a fejem felett, és nem érzem a munkák 99%-át degradálónak, sőt a maradék 1%-ot sem, maximum nem nekem valónak, de úgy érzem semmire sem vagyok képes, amire meg igen, nem látom értelmét. Nem látom értelmét, hogy 12 órázzak eladóként, amibe beleőrülnék az alap őrültségem mellett, hogy a nyugdíjalapot tápláljam, és semmi előrelépési lehetőséget ne nyerjek rajta. Pénz lenne, de nagy szerencsémre most nem is a pénz a lényeg. Pánikbeteg vagyok, depressziós, tele vagyok gátlásokkal, marhára megnehezítik az életet a beszűkült falak. Próbáltam már mindent, gyógyszert, motivációs videókat nézni, 1-2 napig használtak is, de folyton visszasüllyedek a szervezetem által generált tengerbe. Gondolom ezzel sokan vannak így. Öngyilkosságra nem gondoltam, valamiért ott van bennem alul a remény, de az sem segít az emberen, ha látja a többi sikeres lényt. Nem vagyok irigy, egyáltalán nem, csupán rossz érzéssel tölt el, hogy mások mennek előre, én meg hátra. Az ember azt gondolná,hogy feljön ide, és majd kicsit megnyugszik ,de csak annyit lát,hogy az egyik csoport sajnáltatja magát, a másik sikeres csoport meg támadja a másikat. Persze vannak olyan emberek, akik megérdemlik, de csomó ember beteg, és senkinek sem ugyanaz az útja. Nem álmom,hogy villákban igyam a koktélokat a Ferrarim mellett, csupán a boldogság egy kiegyensúlyozott helyen. Nincs önbizalmam, nincsen sok tapasztalatom, az egyetlen amit el tudok mondani magamról,hogy jó ember vagyok, és alapvetően egy művész-beállítottságú egyén. Kimagaslóan okosnak tartottak egész életemben, jártam versenyekre, jó a memóriám, gyorsan vág az agyam, de egyetemre nem lenne már elég pontom, OKJ-ból fogalmam sincs, hogy mit is kéne elkezdeni, mivel folyamatosan azt hallom,hogy kukába való papír, és előbb veszik fel mindenhova az egyetemet végzett embert, ami főleg fájó, mivel irodai munkában tudnám elképzelni magam (lélekben az sem érdekel, csak a külső hatások miatt), 90%-ban a precizitásom miatt. Mehetnék asztalosnak persze, mint az elején írtam, nem lenne degradáló, de valahogy nem tudom magam elképzelni ilyen szakmákban. A legrosszabb,hogy csak 12 órás eladói állásokra hívnak folyamatosan, van egyáltalán reményem?...