Ki melyik emberben csalódott, a legnagyobbat az életében, és miért?

Kèrdező. Csak egy kèrdès.

Minek rántasz ennyi embert bele a saját depidbe? Csak azèrt kèrdezem mert a kèrdèsed hatására mindenki felidèzi saját sèrelmeit ès újra megèli őket. Ezzel lehangolsz mindenkit. Neked kène lazább optimistább èletszemlèletet kialakítani.

Édesmézes!

Köszönöm az uzenetedet, de sosem válaszolok privátban. Mellesleg 15 évvel vagyok nálad idősebb. 😆

Testvéremben. Anyukánk halála után lelépett vmi pár hetes tinderes kapcsolatba. Addig együtt éltünk közös lakásban, így a gyász mellett a teljes rezsi is a nyakamba szakadt. Utána beteg is lettem, akkorára dagadt a bokám, mint egy dinnye, alig bírtam rálépni, és egy órára nem jött haza, hogy segítsen elrendezni a dolgokat, hogy könnyebben közlekedjek.

Azt hittem mindig, hogy lehet majd rá számítani. Szerinte ő mindent jól csinált. Lehet, hogy nem kellett volna akarnom támaszkodni rá, nem tudom.

Anyámban (és a nővéremben).

Ő nagyon nagyon korán, 14 évesen szülte a nővérem, így nem tudta soha kiélni magát, gyakorlatilag gyereknevelésből állt az egész fiatalkora. Én mindig talpraesett voltam, - jó ,ez most egoistán hangzik, de hogy írjam le másképp :D -, szép, nyitott, barátságos kislány voltam. Általánosban ezernyi barátom volt. Imádtam énekelni és mindenki szerint jó voltam, már amennyire egy kisgyerek lehet persze.

Amint kamaszodni kezdtem, anyám belémállt. Mindenhol bombázta az önértékelésem ahol csak tudta és az a szörnyű, hogy ezt a hozzáállást tanulta el tőle a nővérem is. Bármit tettem, dicséretet nem kaptam, ellenben ha egyetlen apró hibát vétettem, azt hetekig hallgattam. Állandóan magukhoz hasonlítgattak, nézzem meg, milyen ványadt vagyok, bezzeg ők. Minek edzek, úgyse látszik, bezzeg ők... Nincs mellem (15 évesen?!), bezzeg ők. Ha egy kilót fogytam ocsmány csonti voltam, ha felet híztam meg kövér. Annyira elvették az önbizalmam, hogy rondának, hülyének, értéktelennek láttam magam. 16 évesen már nemhogy nem mertem énekelni egy hangot sem, még beszélni sem nagyon tudtam, mert még a beszédhangom is ocsmánynak és cikinek éreztem. Nem voltak barátaim, sem kapcsolatom, féltem az emberektől és meg voltam győződve róla, hogy mindenki rajtam röhög a hátam mögött. Annyira bezárkóztam, hogy az már beteges volt.

19 évesen jutottam végre el pszichológushoz, akinek 5! évnyi munkájába telt, hogy rávezessen a valódi énemre. Énekelni kezdtem. Nehezen eresztem ki a hangom és félénk vagyok, de megy.

Azóta kiderült, hogy annyira "ronda" voltam, hogy legalább hét egészen jó srác szeretett volna a suliban összejönni velem, de nem mertek odajönni hozzám a kisugárzásom miatt :D

Annyira elkeserítő belegondolni, hogy mennyi mindentől estem el anyám féltékenysége miatt :(

Még mindig nem tudom eldönteni, hogy megbocsássak-e neki. Látom, hogy honnan fúj a szél, talán meg is értem, de nekem ez akkor is az emberi gonoszság tetőfoka. Elvenni valaki életét, nehogy jobb legyen nálad valamiben...

Velünk ugyanaz volt, mint amit az egyes írt, csak nem baráttal, hanem egy rokoni családdal

Nagyon sokszor segítettünk nekik, de sokszor egy köszönömöt sem kaptunk érte, mert annyira természetesnek vették, hogy segítünk. Ez így ment 2 évig. Aztán egyszer nekünk lett volna szükségünk segítségre. Éppen költöztünk, és a bútorokat nem tudtuk már egyedül kivinni, mindenképpen segítségre szorultunk, mert időben ki kellett költözni (albérletből saját lakásba), és nem akartunk semmi galibát a főbérlővel.

Felhívtuk őket, tudnának-e segíteni (autóval kb max 20 percre laktak), mire közölték, hogy oldjuk meg, nekik ehhez semmi közük, meg ne csicskáztassuk őket. Köpni-nyelni nem tudtam.

Valahogy megoldottuk, de ez mindenképp betette a kaput. Következő alkalomkor, mikor felhívtak, hogy vigyázzunk ismét a 2 kicsi gyerekükre (természetesen ingyen és azonnal), közöltem velük ugyanazt, amit ők: ne csicskáztassanak, nekem semmi közöm a gyerekükhöz, oldják meg maguk. A felháborodásuk meg a "miért kell bunkónak lenni" után megmondtam, hogy nem szükséges tovább tartanunk a kapcsolatot, mert mi mindig mindenben segítettünk nekik, ők meg a legkisebb dologra (ami max 20 perc lett volna) is bunkó lekoptató módon reagáltak, kvázi cserbenhagytak.

Megsértődtek és lecsapták a telefont.

Ez volt másfél éve. Azóta meg vannak sértődve. De nem érdekel.

Leginkább anyámban.

Gyerekként soha nem értettem, hogy miért nem hagyja ott az apámat, és keres valami munkát, vagy vált orvost, hogy dolgozni tudjon. Gyerekként végig kellett néznem, ahogy idegileg, fizikailag leépül úgy, hogy szinte állandó jelleggel a panaszkodását kellett hallgatnom. Mindezt úgy, hogy soha nem tudtam, hogy apám hogyan és milyen állapotban fog hazajönni.

Már gyerekként is éreztem, hogy az egymással kapcsolatos viselkedéssel valami nem stimmel, továbbá amit mond anyám az nem teljesen logikus, ésszerű. De én csak azt akartam látni, hogy apám bántja, s én pedig meg akarom védeni.

Ő nagyjából elértnek látta azt az időt, amikor 8-9 évesként tulajdonképpen nem csak az érzelmi, fizikai problémáiról panaszkodott, hanem a szexuális életéről is. Reagálni érdemben nem reagálhattam, mert "én még gyerek vagyok, nem tudom", ellenkezni nem lehetett, mert csak mondta, és mondta. 14-15 évesen, amikor közöltem, hogy nem vagyok a nemi életére kíváncsi, közölte, hogy menjek papnak.

A panaszkodásai többnyire arról szóltak, hogy az apám kihasználja és bántalmazza fizikailag, érzelmileg, és mellette szexuális rongybabának tekinti. Idővel azért el-el szólogatta magát, hogy a szex az irányítási eszköze apám felé, aki egyre jobban hasonlított egy szexmániás tanulatlan parasztra, mint egy apára. Tinédzserként már éreztem, de nem akartam elfogadni, hogy igazából miről is van szó, azaz mindkét szülő hiába mutogat egymásra vitákban, problémákban, mert egyik se jobb a másiknál.

Felnőttként már bejött a féltékenység is a panaszáradatban, hogy apám mennyire féltékeny rá, mert ismerkedik másokkal, és hát nem érti, hogy a beszélgetés nem jelent semmit. Valóban. Abban az esetben, ha az ember egy normális oldalon beszélget, nem pedig szexoldalak társkeresőjének a chatjén beszélget másokkal, vagy olyan virtuális játékot játszik, amelynek központjában a szex van. Felnőttként pedig rájöttem, hogy a panaszainak java része az ő hibájából fakad, s mindketten kamatyoltak félre, amivel egy ilyen házasságban nem is lenne gond. Az, hogy mindkettő beállította magát egy mártírnak azzal sokkal inkább.

Sokszor gondoltam, hogy előkapom őket ezért, és elmondom, hogy mikről tudok, de aztán rájöttem, hogy jobb hagyni a francba, mert úgyis magyarázkodás lenne a vége, meg mártírkodás.